Viszonzatlanul

Ez rendszerint azt eredményezi, hogy a küzdő fél fokozza erőfeszítéseit, és még jobban belebonyolódik az érzéseibe (az elérhetetlenség inspirálóan hat a szerelem egyoldalú fokozására).

Valamit érdemes megérteni. Amikor egy kapcsolat kialakul, akkor az érzések és vonzalmak hőfokától függetlenül, rendszerint mindkét félben ott van egy eléggé stabil és fix képzet arról, hogy a másikkal meddig hajlandó elmenni. Természetesen ez a képzet nem annyira tudatos, mint inkább tudattalan. Ezeket az egyéni határokat el szokta fedni, hogy a kapcsolat amúgy jól működik, és kölcsönös érzésekről is beszélhetünk. De ennek ellenére nem ugyanazt jelenti a két félnek.

Aki jobban elkötelezett, az egész egyszerűen nem érti, hogy miért nem képes átlépni egy határt. Miért hárít a másik, pedig számtalan jelét adja a szerelmének, és jól kijönnek egymással. Az elutasításnak ezt a kimondatlan fajtáját nehéz érteni, megemészteni.

A helyzet kulcsa az eltérő célokban van. Személyiségtől és kortól is függő lehet, hogy valaki egy adott pillanatban mit akar, mit vár egy kapcsolattól, egy konkrét személytől. Az egyik fél hiába álmodik közös jövőt, házasságot, ha a másiknak, minden pozitív érzése ellenére ez csak egy átmeneti dolog, ha nincs szándékában elköteleződni.

Rendszerint ezt azért nehéz megérteni, mert sokan leegyszerűsítve csak azt látják, hogy kölcsönös szeretet van, mégsincs közös jövő. Mégis hárítás van. Számukra az lenne természetes, hogy a kölcsönös szeretet (ami valójában valahol mégsem az) kölcsönös elköteleződést is jelentsen.

A történet ilyenkor sablonos, és egészen gyakori jelenség (ezért sokan magukra ismerhetnek annak ellenére, hogy nem konkrét emberről írtam).

Az elkötelezett lány (fordítva is megtörténhet, de most a példa kedvéért az áldozat lány lesz) egyre jobban kimutatja a szeretetét, érzéseinek komolyságát. Nem kell konkrét követeléseket megfogalmaznia, a másik érzi, hogy itt bizony várnak tőle valamit. Hogy le akarják kötni (ő pedig egészen mást akart ettől a kapcsolattól: semmi véglegeset). Ez előbb-utóbb oda vezet, hogy kézzelfogható ok nélkül kilép a kapcsolatból, nem ritkán megcsalással egybekötve.

Az elhagyott lány, aki az utóbbi időben már nem csak kedveskedett, hanem olykor féltékenykedett, hisztizett, duzzogott, tehát negatív játszmákat folytatott (visszatekintve majd ebben látja a szétválás okát tévesen – tökéletes ürügy a bűntudatra, mert inkább hibáztatja magát, mintsem felismerné, hogy jövőtlen kapcsolatra áldozott annyi érzést és energiát), nem érti. A megcsalás most mellékes, mert az fájdalmat okoz ugyan, de mégsem illik a képbe. Ugyanis látszólag jól működött a kapcsolat, leszámítva a hárítást.

Akit otthagytak, össze van zavarodva. Megtéveszti a korábban tapasztalt látszólagos harmónia. Nem is adja fel, hanem lazább kapcsolatot ápol az exével, aki, mivel csupán azért lépett ki, mert nem akart komoly elköteleződést, és mivel természetesen még mindig vonzónak látja korábbi partnerét, él a szituáció nyújtotta előnnyel, és akaratlanul kihasználja a lehetőséget, ami  persze csalfa reményeket ébreszt a lányban (“Még mindig szeret!”, “Még mindig jól érzi magát velem!”, “Még jelentek neki valamit!” – az önáltatás és naivitás mondókái).

A lány légvárakat épít. Mivel nem ismeri a valós okot, hogy tudniillik nem ugyanazt akarták egymástól – és ez nem is változik -, keresi a jeleket, amik megerősítik abban, hogy ők összetartoznak. Persze két ilyen kutatás között szidja a pasit, mint a bokrot, de ez csak a függését árulja el a kívülállónak.

Aki iránt közömbösek vagyunk, azt nem szidjuk. A szidás, a gyalázás védekezési mechanizmus a saját érzéseink ellen. Negatív érzésnek álcázzuk a ragaszkodásunkat, hogy magunkat is győzködjük a függetlenségünkről. De ez csak álom.

Szóval a lány álmodik. Még abba is belekapaszkodik, hogy a volt pasijának az új csaja (aki mellett olykor vissza-visszatér hozzá a fiú, de ezzel mindkét lányt megcsalja egyidejűleg) hozzá képest pehelysúlyú. Amiben igaza is lehet, mert előfordulhat, hogy a rivális nem olyan okos, nem olyan odaadó, de amikor ezeket a dolgokat a lány számba veszi, csak azt árulja el, hogy nem érti a különbség lényegét. A pasija ugyanis nem értékeli az ő fölényét, mert nem arra van szüksége. Lehet, hogy az új lánnyal együtt jár 3 hónapig, de ez pont beleillik a céljaiba: semmi véglegeset nem akar. Amit a volt barátnője önmagában előnynek érez a másik lánnyal szemben, az valójában hátrány az adott helyzetben. 

Így jutunk el a hónapokig, akár évekig tartó játékhoz. A lány reménykedik, néha megpróbál egy új kapcsolatot, de félig még a régiben van, ezért feladja a kísérletet, és légvárakat épít…….

Így állhat elő, hogy a pasi, miután szakít a 3 hónapos kapcsolatával, lazán visszatér az ölelő karokba. Részint kényelemből, részint emberi okokból, részint mert a lány már odáig vitte az alkalmazkodási hajlandóságát, hogy hajlandó eljátszani, ő sem akar semmi véglegeset. Elfogadja a fiú játékszabályait. Belül persze örlődik, gyakorolja az önmegtagadás nagy erényét. Mindez megajándékozza majd egy felmelegített átmeneti kapcsolattal, némi boldogsággal, mígnem az expasija, aki most éppen nem ex, összeáll egy másik lánnyal, és nem is érez bűntudatot, hiszen ő nem ígért semmit, és a számára ez egyébként is egy kissé intenzívebb baráti kapcsolat volt némi szex hozzáadásával. A lány pedig nem mondhat semmit, hiszen elfogadta azokat a szabályokat, amikben ez a lehetőség erősen benne foglaltatott.

Újratöltve, kicsavarva, eldobva.

Az egész történetnek egyetlen kulcsa van: nem számítanak érzések, szenvedélyek, csak az számít, hogy a két fél magában hová könyveli el a kapcsolatát, hol húzza meg a határokat, mit akar az élettől, a másiktól az adott korszakában. Ha választanom kellene az esélyek között, akkor inkább mondom azt, hogy reménytelen ezt a belekódolt sorsot megváltoztatni.