A bocsánatkérés lélektana

2008 november 20. | Szerző: Fülöp |

Valami rejtélyes okból az emberek jelentős része nem kér bocsánatot. Még akkor sem, ha kétségbevonhatatlanul hibát vétett. Sőt! Az sem ritka, hogy akinek bánnia kellene valamit, még az haragszik arra, akinek kárt okozott.

A kedvenc karakterem gőgösen kinyilatkoztatja, hogy ő nem szokott soha bocsánatot kérni, ezt ne is várják tőle! Legfeljebb szűkszavúan, de inkább csak egy pillantással hajlandó elismerni, hogy hibázott. Akinek nem tetszik, az elmehet! Őt ne akarják megváltoztatni! (Ez a végtelenül gyermeteg és önző mentalitás külön tanulmányt érdemelne, most azonban érjük csak be eme pillanatképpel!)

Azt érzékelem, hogy rossz értelemben vett büszkeség áll a háttérben. Bocsánatot kérni ugyanis időleges alárendelődést jelent, és ezt a többség megalázónak érzi, mégpedig annál inkább, minél távolibb kapcsolat áll fenn a résztvevők között. Az esetleges ellenérzésről nem is beszélve!

Természetesen az álerendelődéssel szembeni ellenérzésen túl belejátszik ebbe a dacos félrenézésbe az is, hogy el kellene ismerni, be kellene vallani a hibát. Bevallani csak az tudja (hitelesen), aki önmaga előtt is elismeri a vétkét. Azonban bizonyos okokból a bűntudattól mindenki szabadulna, ezért még a beismerés és felvállalás előtt a lelki szőnyeg alá söprik az egészet. Márpedig ha önmagam előtt nem vállalom, akkor hogyan is vállalhatnám mások előtt?

Nincs megalázóbb, mint bocsánatot kérni valakitől, akit megvetünk. Mert ezzel nem csupán alárendelődünk, hanem igazat is adunk neki. Borzasztó tehertétel ez a vétkes vállán!

A legtöbb botlást hárítás, magyarázkodás követ. A kimagyarázhatatlan vétket már sértettség, összeszorított ajkak, türelmetlen toporgás kíséri: szeretne minél előbb témát váltani.

Azt gondolom, hogy amikor bocsánatot kérnek, akkor sem feltétlenül érezhetjük magunkat jobban. Ennek ugyanis szintén van negatív oldala.

Vannak a megrögzött bocsánatkérők, bűnbánók. Állandó elfogadási problémájuk van, mindig úgy érzik, hogy meg kell küzdeniük a beilleszkedésért – éppen ezért túlzott alázatosság jellemzi őket. Mértéktelen felelősséget vállalva mindenért elnézést kérnek.

Amikor az ember megretten, hogy vétke következtében elveszít valamit, ami számára fontos, és úgy érzi, hogy a sűrű bocsánatkérés az egyik eszköz ennek elkerülésében, akkor élni fog vele. Nem kell értenie, hogy mi a vétke. Nem is feltétlenül érti. Sőt, sokszor maga nem is tartja véteknek, de érzékeli, hogy a másik számára az. Érzékeli továbbá, hogy itt bűnbánatot kell tanúsítani. Bár nincs benne megbánás, az ijedtség, hogy veszteség éri, hitelessé teszi a bűnbánat eljátszását.

Van még lefizetésként alkalmazott bocsánatkérés. Ezt konfliktuskerülésre használják. Megbánás nincs mögötte, de félelem se. Mindez érződik is rajta. Van benne valami türelmetlen legyintés, valami gőg, valami gesztus, mint amikor úgy fizetnek ki valakit, hogy elé lökik a pénzt.

Összességében elmondható: nagyon kevés a felnőtt ember, aki egyrészt felismeri, amit tesz, másrészt vállalja a felelősséget (ezen a kettőn nyugszik a felnőttség). Ebből az alapállásból lehetséges valóban bocsánatot kérni. Az összes többi a gyermekek maszatolása, félrenézése, duzzogása. Fel nem nőtt, éretlen, dacos kisgyermekek álmodják magukat felnőttnek, és agresszív fellépés mögé rejtik reszkető, bizonytalan énjüket.