Játszmák

2008 november 19. | Szerző: Fülöp |

Ha olyan emberrel kerülünk kapcsolatba, aki szemmel láthatóan játszmázik, akkor válasszuk a legjobb stratégiát: hagyjuk ott! Nem tévedhetünk nagyobbat, mint ha leállunk vele kommunikálni, abban a reményben, hogy játszmázásából kimozdítjuk. Túl rövid az élet ahhoz, hogy elfecséreljük.

A játszmázás lényege a manipuláció, a rejtőzködés. A legnagyobb baj vele, hogy többnyire nem tudatosan alkalmazzák. Mélyen beivódott viselkedésmintákról, stratégiákról van szó.

A páciens életútja során tanulta meg mint eredményes módszert a konfliktuskezelésre, az előnyök megszerzésére, az érvényesülésre. Legtöbbször nincs lehetősége választani. A játszmákat folytató személy csak tudatos odafigyeléssel és törekvéssel szabadulhat meg rossz reflexeitől. A játszmázó személy nem dönthet őszinte megnyílás és játszmázás között, mivel pont az a lényeg, hogy személyiségfejlődése során válaszkészlete az őszintétlen manipulációból tevődik össze.

Ezért játszmákat folytató emberrel nem lehet normális kapcsolatot létesíteni. Sohasem az a problémája, amit mutat. A valódi probléma rejtve marad, és gyakran áttételesen jelentkezik.

A játszmázó emberre a tudatosság alacsony szintje jellemző – éppen az alacsony tudatosság miatt nem veszi észre helyzetét. Amennyiben mégis magas tudatosság jellemezné, akkor a helyzet még rosszabb lenne: aki sorsának foglyaként nem tud kitörni a negatív viselkedésmintáiból, az sajnálatra méltó. Aki azonban tudatosan, hideg számítással manipulál, az félelmetes. Az első áldozat, a második démoni.

A játszmázó embert általában negatív életszemlélet jellemzi. Pont azért nem vállalja az őszinte megnyílás kockázatát, mert nem hisz. Gyakorta gondolja, hogy az élet harc, a gyengébb alulmarad, mások is manipulálnak, az élet hazugság, csakúgy, mint a szerelem.

A játszmázó ember önző: vagyis magát félti. Ezért határokat húz, amit senki nem léphet át. Ezeket a határokat féltékenyen őrzi. Játszmáiban nincs tekintettel másokra, és ha bántó, sértő, agresszív, hajlamos még azért is áldozatait hibáztatni.

Minden embert játszmázó személynek kell tartani, aki felépít magának egy identitást, egy szerepet, és annak próbál megfelelni, illetve elvárja a környezetétől, hogy ezt a szerepet felismerjék, elismerjék, valóságosnak tartsák. A szerep mögé bújó embert nem lehet szembesíteni önmagával, mégpedig annál kevésbé, minél nagyobb a szakadék a szerep és a valóság között. Ezért játszmázó, szerepet alakító emberrel igazságviszonyt felépíteni nem lehet, mert a legkevésbé az igazság érdekli.

Önmagát nem megismerni, hanem eljátszani szeretné.

Csak megismételni tudom az írás elején szereplő tanácsot: ezt az embertípust el kell kerülni! Tőlük valódi szeretetet nem lehet lehet kapni, csak valami fizetséget cserébe azért, ha játékukban részt veszünk, és őket megerősítjük. Formálni nem lehet őket, szembesíteni nem lehet őket, kölcsönösséget elvárni tőlük nem lehet.

Mivel a valódi személyiségük annyira bebábozódik, annyira elrejtőzik, hogy kihámozhatatlan a maszk mögül, én még azt is megkockáztatom, hogy szeretni sem lehet valójában őket, illetve az irántuk érzett szeretet is torz, hamis.

Ahhoz, hogy egy ember kilépjen erről a kényszerpályáról, olyan katarzis, munka, önismeret szükséges, amit nem teremthet meg kívülről senki. Gyakorta elkövetik (főleg nők) azt a hibát, hogy az ilyen embert megválthatónak tartják a szeretet-szerelem által, a kitartás által. Azt gondolják, hogy az áldozat meghozza gyümölcsét, és egy napon a szeretett személy leveti maszkját. Azt gondolom, hogy rengeteg gyötrődő barát/barátnő sorsa tanúsíthatja, mennyire hamis ez a hit. Most nem mennék bele az elemzésébe, de nem zárható ki, hogy ebben hinni, és ilyen gyötrődő életet élni szintén nem egészen ártatlan magatartás. Egy másfajta defektus jele.