Karma
2009 július 7. | Szerző: Fülöp
Sunnynak, Juditnak (akit már-már elveszettnek hittem), és mindazoknak, akiket illet:
a karmáról indítottam egy elemző és összefoglaló sorozatot az arra a célra fenntartott blogban.
(mindenkitől elnézést, akinek válasszal vagyok adós, de energiám jelenleg véges – egy masszív és komplett délutáni ablakpucoláson és függönymosáson vagyok túl – bizonyára karmikus okokból :)))
Pusztító barátok
2009 július 6. | Szerző: Fülöp
Alaptételem, hogy a legutolsó gazember is megtalálja azt a közeget, amely őt elfogadja, szereti, támogatja, tagjának tekinti – ezért az embert körülvevő szeretet semmiféle visszajelzéssel nem szolgálhat arra nézvést, hogy mennyire járunk jó úton.
A kiskorú bandákban ténykedő fiatalok számára nem csak az a nehézség, hogy van-e előttük perspektíva a polgári életre, van-e esélyük a társadalmi beilleszkedésre, hanem – és a leginkább ez – ahhoz, hogy jó útra térjenek, azokkal a barátaikkal kell szakítaniuk, akikkel érzelmi közösségben vannak, és akikkel a közös cselekvés emléke és élménye kapcsolódik össze – és akik éppen ezért a bandához kötik.
Amikor az ember hazugságban él, életét téves alapokra helyezi, akkor két lehetőség áll előtte:
A hazug és hamis élet összeomlik, nem tartható fenn, a valóság lerombolja az illúziókat, és ez válságba taszítja az embert. A válság esély, az újjáépítés esélye. Könnyebb mindent felépíteni elölről, ha mindent elveszítünk, és ezáltal szabaddá válunk mindazoktól a függésektől, kötelékektől, amelyek az elvesztett, és hamis életünkhöz fűznek.
A másik út, hogy szeretet és megértés veszi körbe az embert, olyan barátok, akik maguk is ugyanazt a hamis utat járják. Egymást erősítik meg a tévelygők, és ha jön is olykor intő jel kívülről, összefognak, és együtt hárítják el annak lehetőségét is, hogy hamis az életük. Így válik a szeretet a hazugságot konzerváló közösséggé, és így hal meg valaki abban a tudatban, hogy az élete értelmes és jó volt.
Barátok? Család? Szeretetteljes légkör?
Ha az ember lelke a tét, akkor nincs semmi a világban, ami biztonságot és menedéket nyújthat. Akkor nincs barát, rokon, család, szomszéd, aki az Igazságot kéri számon rajtunk. Ha nekünk nem fontos, akkor senkinek sem lesz az…………
A szeretet fogságában
2009 július 5. | Szerző: Fülöp
Ha az ember jelentős változást szeretne végrehajtani, új utakat és új célokat tűz ki maga elé, mindez pedig azzal jár, hogy addigi életformája megváltozik, akkor a barátainak, a vele szimpatizálóknak jelentős részét elveszíti.
A jelenség lélektani. Az aktuális életem az annak megfelelő embereket fogja körémcsoportosítani. Az aktuális szintemen ők értenek meg, velük tudok kikapcsolódni, velük azonosak a kérdéseim, problémáim, céljaim.
Ha megváltoztatom a gondolkodásomat, értékrendemet, céljaimat, akkor elveszíthetem velük a közös alapot, ami összeköt velük.
Ahhoz, hogy közös nyelvet beszéljek valakivel, nem csak maga a nyelv szükséges, hanem a közös tartalom is. Hiába azonos nyelven beszélek valakivel, ha a tartalom, a gondolkodás iránya, az érzelmek különbözőek, akkor a párbeszéd elhal.
Az ellentétek is csak egy bizonyos mértékig vonzzák egymást, amibe benne kell hogy legyen az arra való vágyakozás, ami nem lehetek, és ami a másik.
Szóval amennyire építő és pozitív lehet a barátok, ismerősök köre, éppúgy meg is kötheti az embert.
A környezetünknek, beleértve még a családot is, nem érdeke, hogy jelentősen megváltozzunk. Általában olyannak szeretnek, fogadnak el, amilyenek vagyunk. Ebben a formában épülünk be az ő életükbe.
Ha jelentősen megváltoznánk, akkor egyrészt újra kellene elhelyezniük minket az érzéseikben, gondolataikban, másrészt lehet, hogy már érdektelenné válnánk a számukra. Túl sok, vagy túl kevés, vagy túlzottan más – ezt éreznék.
A környezet éppen ezért egy pontig gátló, visszatartó lépéseket tesz. Meghatározza, szűkíti a kérdéseknek azt a körét, amikről beszélni lehet. Rosszallását fejezi ki az olyan célok miatt, amikkel nem tud azonosulni. Tereli az embert, ott akarja tartani, ahol éppen van.
Nem csak ők nem tudnak elengedni, és képtelenek belátni, hogy valójában mire van szükségünk. A bennünk lévő kötődések is halasztó erejűek, tétovázásra késztetnek. Nem akarjuk elveszíteni őket, ezért az indulást késleltetjük.
Helyettünk senki nem fogja felismerni, megfogalmazni, felvállalni, hogy valójában mire van szükségünk. A környezetünk tudattalanul is, a szeretet és elfogadás örvén eltéríthet minket a valódi utunktól, és a hátralevő életünket, ha engedünk, a szeretet fogságában élhetjük.
Pedig menni kellene.
Ha pedig feladjuk a céljainkat, ha engedünk nekik, és ezért boldogtalanságba zuhanunk, sorvadozni kezdünk, akkor ők egészen megkönnyebbülnek, hogy sikerült megőrizniük minket. A boldogtalanságot pedig elkönyvelik átmenetinek, múló gyengeségnek. Számukra különben sem az a fontos, hogy mi boldogok legyünk, hanem az, hogy megmaradjunk nekik. Ha a boldogságunkhoz le kellene mondaniuk rólunk, el kellene hogy engedjenek minket, akkor inkább a boldogtalanságunkat fogják választani.
A szeretet nem a mi kiteljesedésünkhöz, hanem a jelenlétünkhöz fűződik.
Istenbe vetett bizalommal….
2009 július 4. | Szerző: Fülöp
Csak remélni merem, hogy Isten van olyan bölcs, előrelátó, hogy nem ruházta fel az embert a bevonzás, teremtés, világformálás szellemi hatalmával, és nem kell attól rettegnem, hogy írástudatlanok és harmadrészt bolondok milyen holnapot szugerálnak bele az életünkbe, hogyan térítik el mások sorsát, csak azért, hogy nekik jó legyen.
Ámen!
Az, hogy van-e bevonzás, avagy nincsen, most teljesen lényegtelen. Egy más szempontból akarom megvilágítani a kérdést, ezért most fogadjuk el azt a lehetőséget, hogy működik.
A köznapi ember elolvas néhány művet, amely rányitja a szemét arra, hogy van bevonzás, van pozitív gondolkodás, van teremtő képzelet. Mindezek eredménye a felismerés, a hit, hogy befolyásolni tudja a saját sorsát, a számára kedvező és fontos eseményeket elő tudja idézni.
Ezzel el is indult a spirituális ösvényen, és ki is teljesedett a lelkisége!
Tehát a köznapi ember, aki amúgy nem tudja, hogy igazán hol van, mi a világ, mi az élet, mi az ő létének értelme és célja, mit vár el tőle Isten, és hogy létezik-e egyáltalán, illetve hogy a tetteinek miféle következményei lehetségesek, azt veszi a fejébe, hogy ő most ezzel a tudással (pontosabban tudatlansággal) Istent fog játszani, és ötletszerűen a saját életét fogja irányítani.
Mivel mélyen spirituális, ezért rögtön olyan gondolatai támadnak, hogy egészséget, gazdagságot, sikert, szerelmet, előléptetést, boldogságot kellene bevonzania – ezek ugyanis a legmélyebb spirituális célok számára. A pozitív gondolkodással pedig ki kellene zárnia életéből a negatív eseményeket – mindezt azért, mert nem mellékesen tapasztalatokon nyugvó bölcsességre vágyik, ehhez pedig minden kell, csak a negatív élmény nem. A bölcsességet már amúgy is megadta neki az a pár mélyenszántó könyv.
Hogy a bevonzással, teremtő gondolattal esetleg mások szabadságát sérti-e, hogy mindez manipulálja-e a környezetet, belenyúl-e a világ rendjébe, megváltoztatja-e mások sorsát, az nem érdekes! Ez még kérdés szintjén sem jut eszébe! Ez az ő lelkisége!
Hogy mindez esetleg karmát idéz elő? A feltételezés is végtelenül távol áll tőle! Nála a karma csak munkafogalom, amellyel az életben előálló váratlan eseményeket lehet tetszetősen megmagyarázni, ám hogy esetleg tovább is gondolja a karma fogalmát, és ez elindítsa egy átgondoltabb úton? Hát ne legyünk ennyire optimisták!
A kisgyermek áll az üst mellett, és pillanatnyi hangulata alapján beledobálja a raktárban található anyagokat. Ami éppen megtetszik neki, anélkül, hogy tudná, mi is az valójában.
Halvány sejtelme sincs, hogy pörkölt lesz a végeredmény, vagy atombomba, nem is érdekli, élvezi, hogy hatalmában áll bármit beledobálni az üstbe. Csak néz ártatlan szemekkel, elbüvőlve a saját lehetőségeitől!
Ez a “felnőtt”, “spirituális”, “felelősségteljes” és “átgondolt” élet összegzése. Ilyenből láthatunk rengeteget magunk körül. Nos, inkább jöjjenek a fasiszták!
Tényleg csak ennyi lenne az ember? Tényleg nem képes többre? Tényleg ennyien megrekedtek az ötévesek szintjén? Mi alapján, és milyen alapon akarunk jobb és harmonikusabb társadalomban élni? Kikkel építenénk fel ezt a társadalmat és közösséget?
Fasiszták és kedves emberek
2009 július 3. | Szerző: Fülöp
Amikor az ember olyan személyeket tűz a tolla hegyére, akik általános megvetésben részesülnek, akkor a legnagyobb méltánytalanság és gúny is helyeslére találhat.
A fasisztákat a többség elítéli, és nem lesz ember, aki felszólalna a védelmükben, ha velük szemben igaztalan, méltánytalan kritika jelenne meg.
Amikor az elemzés olyan embert, olyan jelenséget érint, amelynek negatív jellege nem egyértelmű és nem nyilvánvaló, és amely, ha különböző mértékben is, de szimpátiát ébreszt, és bizonyos pozitív hatása is van, akkor jelentkezik a méltányosság igénye. Akkor rögtön megengedő és elnéző lesz vele szemben a többség. Akkor a jogos kritika és elemzés is bántásnak tűnik.
Mindez természetes jelenség.
Mégis, érdemes önvizsgálatot tartani, hogy az együttérzés, az igazságérzet miért szelektál?
Miközben a fasizmus veszélyét könnyű belátni, aközben a kedvességbe és köznapiságba burkolózó mentalitás megítélése nem könnyű. Azt szokták mondani, hogy senkinek sem árt, akkor meg miért baj?
De valóban ilyen egyszerű? Nem lehet, hogy a sok igénytelenség társadalmi szinten valami rosszat szül? Nem lehet, hogy a fasizmus kevésbé veszélyes? (Azt az összefüggést, ami az ezoterikusok lelki beállítódása és a fasiszták győzelme és népszerűsége között van, most nem is elemezném).
Az Rzso-jelenség lefolyása
2009 július 3. | Szerző: Fülöp
Bár hinni tudnám, bár látnám, hogy ezek az emberek csak egy tanulási folyamat elején járnak, és a kezdők hibáit, botlásait követik el, de végül kiforrnak, és a bábból lepkeként szállnak az ég felé!
De ebben nem tudok hinni, mert ez nem tanulási folyamat, nem valaminek a kezdete, nem egy emelkedő pálya. Ugyanis az igény, az éhség, amely az egész mögött mozgató erőként működik, magában hordozza a véget is: unalom, kifáradás, érdektelenség, kiégés, mániák, bolondériák, kiábrándulás, üresség, belterjesség……de leginkább helyben topogás…
Ez az optimista változat. De miért is? Mert ha valaki hazugságra építi az életét, a legjobb dolog ami történhet vele, hogy összeomlik – így kap esélyt arra, hogy rátaláljon a helyes útra, még ha tengernyi gyötrődés árán is.
A pesszimista változat, hogy viszonylagos elégedettségben, pártolók és támogatók légkörében, szeretettől övezve soha nem jön rá, hogy magát kábítja, hogy amire életét építi, az illúzió. Ahogy mondani szokták: “hülyén hal meg”.
A dicséretről és a kritikáról
2009 július 3. | Szerző: Fülöp
Prófétákat megköveztek, szélhámosokat trónra ültettek.
Jézust ünnepelték, és követték, amíg remélni tudták tőle az elvárásaik teljesülését, majd halálra adták, amikor reményeikben csalatkoztak, mert nem akarta kiszolgálni a vágyaikat.
A népnyúzó, tömeggyilkos zsarnokokat őszintén elsiratták sokan.
Íme az emberek dicséretének és kritikájának kivonatos története és tanulsága.
Mit árul el az emberek szeretete, utálata? Semmit.
Aki azzal takarózik, hogy őt szeretik és dicsérik, és a hitét, hogy jó úton jár, ebből meríti, az ugyanúgy téved, mint aki a sok támadás, kritika hatására elbizonytalanodik.
Magasabb ítélőszék elé kell állítania magát az embernek, mint a többiek szeretete, vagy utálata.
Amúgy szerintem a szeretet és rajongás sokkal veszedelmesebb, mint az ellenszenv és a kritika. Mert a jó, a kellemes, a szeretetteli ugyanúgy az ember bukását okozhatja, mint az ellenszenv, a kritika, az irigység…..csak sokkal rejtettebben….
De azért óvok mindenkit attól, hogy fordítva is felüljön a lóra, és pusztán abból, hogy elutasítják, kirekesztik, kritizálják, már azt olvassa ki, hogy ő igaz ember!
A személyes lét kockázata és terhe, hogy senki nem dönthet az ember helyett, és senki más nem viseli a döntésének következményét. Ezért egyforma fenntartással legyünk a kritika és a dicséret iránt!
Aki kritikát mond, aki fennhangon dicsér, az utána hazatér, de szavaiért semmiféle felelősséget nem visel. Nem éli helyettünk az életet, nem viseli az életünket teljes súllyával, ezért könnyen beszél, könnyen oszt véleményt, és mondja meg, hogy mit kellene másként, és hogyan, vagy ugyanolyan könnyen mondja, hogy minden jó és szép, és ügyesek vagyunk!
Ha rosszul ítélte meg a helyzetet, legfeljebb vállat von, de az nem érdekli, ha véleménye hatására rosszul döntöttünk, tévútra léptünk. Nekünk kell viselnünk a következményeket, nem neki!
Könnyű a vélemény, ha más viseli a következményeit!
A személyes létezés eme magányát soha ne veszítsük szem elől!
A tapintatról………
2009 július 3. | Szerző: Fülöp
A Hagakure a szubjektivitás, az erő, a szenvedély, a szabadság, a büszkeség könyve, ezért ellentmondásos – akár az élet, amelyhez kapcsolódik. Így nincsenek benne kizárólagos előírások.
Nem csupán tapintatot és figyelmességet ír elő, de sokszor epésen támadja az általa értéktelennek, gyengének, hiteltelennek minősített magatartást, gondolkodást. Mintákat ad, de nem csak pozitív értelemben. Bemutatja a hitványságot is.
A megvetés szó is gyakorta előfordul……..Márpedig ahol megvetés van, ott a tapintat elbújik. A tapintat feltételez valamiféle közösséget, közös alapot. A tapintat azokkal szemben, akik ettől a közös alaptól elfordulnak, azt elárulják, ahhoz hűtlenekké válnak, nincsen……….a Hagakuréban sem…….Az már nem ellenfél, akinek tisztelet jár, hanem jogfosztott számkivetett.
Az Rzso-jelenség
2009 július 3. | Szerző: Fülöp
Két, egymást kiegészítő mottóval szeretném az írást kezdeni, amely nem egy konkrét személyről szól valójában, hanem egy tömegjelenségről, amelynek nevezett csupán egy képviselője a sokból:
“A Szent Szellem mindent felderít, még Isten mélységeit is.” (Pál apostol)
“Még soha a világon a mai európai embernél az anyagi életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is. Ennek az embernek a kezében a magasrendű eljárások olyan mágikus technikává lesznek, amelynek hatása kiszámíthatatlanul veszedelmes……..E barbár tömeg azonnal a szentélybe akar törni és ezoterizmusra éhezik, pedig még a kezét sem tudja megmosni. Az első lépés a hagyomány felé nem lehet más, mint a tanítványi alázat: mert az embert nem a technika alakítja át, hanem a szellem. Az alkalmazás ideje és módja, ha a szellem arra megérett, s arra szüksége van, önmagától elkövetkezik.” (Hamvas Béla)
A modern ember az anyagi létbe süllyedt. Ez azt jelenti, hogy a lélekről, szellemről, Istenről közvetlen élménye, tapasztalata, tudása nincsen. Van viszont éhsége.
Életéhség: bár látszólag igazra, szépre, jóra szomjazik, a szellemi állapotából fakadóan ezt összekeveri a boldogsággal, a sikerrel, a bódultsággal.
Élete nem valósulhat meg az anyagi lét keretei között, sőt, kudarcot vall, ezért sóvárog.
A sóvárgásához a maga szintjén keres táplálékot, azonban ha a lelkiséghez ilyen módon közelítünk, akkor a lelkiség nem felemeli az embert, hanem az ember lealacsonyítja a lelkiséget.
Ami nem váltható át a hétköznapok világára, az neki már túl magas, elvont, és érdektelen.
Mivel unatkozik, unja az életét és magát, és tartalomra vágyik, ezért rögtön rábukik arra, amiben szenzácziót, szokatlant lát, ami gyors magyarázatot kínál, de nem a köznapi módon.
Képzeljük el, hogy a faragatlan és képzetlen kisfiú beront a szépen feldíszített templomba, és kénye kedve szerint elveszi azt, ami tetszik neki. Az oltáron ott van a főhelyen a Könyv, amelyben a tudás nyilatkozik meg. A Könyv az egyetlen, amely maga dísztelen, és kissé kopott, de a templom fő értéke.
A kisfiú ügyet sem vet a Könyvre (valószínűleg még olvasni sem tud), mert még kép sincsen benne, de mindent, ami csillog-villog, ami szép színes és díszes, azt összeszedi, ám valójában még azokat sem tudja értékükön kezelni, amiket összeszed. Nincs érzéke és képzettsége a művészethez, ezért a legremekebb kézműves termékekben sem a tudás és harmónia szépségét csodálja, hanem a színét, fényét, a ragyogását.
Ismert történet, hogy a felfedezők üveggyöngyökkel fizették meg a vadembereket. A vadember mindenütt egyforma: neki gyémánt vagy üveg ugyanaz, mert csak a csillogást látja.
Ez az ezotéria, és ezek az ezoterikusok, és ez az Rzso-jelenség: nincsen egység, nincsen tudás, nincsen gerince az egésznek.
Valamely hagyományban megnyilatkozó egység nem más, mint az a kapocs, ami összeköti a részleteket. Ha belépünk bármely vallás templomába, akkor ott egységes stílussal fogunk találkozni, amely minden elemet egységbe foglal. Az oszlopok, az ablakok, a szobrok, a térrendezés, a képek, stb……..Ezek mind önálló alkotások, amelyeket a templomot létrehozó szellem, gondolat, hit egységbe ötvöz.
Minden mindennel összefügg: a lélekvándorlás, a sors, a megszabadulás, Isten, az élet, az ember, a lét,…………. Ezek a fogalmak nem állhatnak magukban, mert függnek egymástól. Olyanok, mint a templomban az oszlop, az ablak, a tér, az oltár, a kép, a szobor.
Akkor jöhet létre templom, ha van valami, ami összeköti, elrendezi a sokféle elemet. Egységbe foglalja.
Ehelyett mit láthatunk az Rzso-jelenségben?
Szenzációt. Felfedezést. Titkokat. Üveggyöngyöket. Magyarázatokat. Babonákat. Hiedelmeket. Varázsigéket. Jelszavakat. Megható gondolatokat (nem kell, hogy igaz és valós legyen, ha már megható, az jó) – és mindezt anélkül, hogy bármi mélyebb tartalom összefogná ezeket.
Az életét szürkének és unalmasnak érző európai ember, aki éhezik valami lelkiségre, hiánytól szenved a saját életében, és amúgy is labilis a személyisége, hinni szeretne. De miben is szeretne valójában hinni? Önmagában.
Mivel nincs belső élete, ezért a csillogás vonzza. A szép mondatok, a harmóniát igérő jelszavak, a felületes filozófiák. Az ezotériában is csak azt a lehetőséget látja, hogy boldogabb és sikeresebb legyen.
A lelkiség alatt azt érti, hogy attól majd boldogabb lesz. Számára a lelkiség a boldogabb élet újta. Ennyit ért és érez az egészből.
Nincs kapcsolata a valósággal (sem az őt körülvevővel, sem a benne mélyen elrejtőzővel), ezért hitének elemei irreálisak, és még csak nem is szépek, hanem giccsesek.
Az egész tudása kimerül a sokféle könyvből, valláspótlékból összeollózott frázisokkal, mondatokkal. Nem tudja elválasztani a valótlant és a valóságosat. Az igazat és a hamist.
Az alapján válogat, hogy mi van rá hatással. Leginkább persze az érzelmi síkján, a gyomor szintjén. Amit pozitívnak érez, azt rögtön elfogadja, amiben negatívumot lát, azt elveti – ez a módszere a megkülönböztetésre. És így jön létre széplelkek világa, amelyben nincsen negatívum, mert az a rosszak rossza.
Nincs egység, nincs tudás, csak színes kövecskék, innen-onnan elvett díszek, babonák, hiedelmek.
Nem a tudatlanság, és a gondolkodás alacsony szintje a bántó. Hanem a szellem vaksága és szendergése. Az a mohó esetlenség, és tisztátalanság, ahogy a templomba beront.
Az európai turista mintapéldánya. Nem tudja mit is kell néznie, de azt tudja, hogy néznie kell valamit. Néz, de nem lát. Hazamegy, és lelkesen elmeséli, mi mindent nézett meg. Semmi hozzáértés, semmi elmélyülés, csak a gyűjtőszenvedély. Látvány, híresség, nevezetesség, csillogás, sznobizmus, rohanás egyik helyről a másikra. Mindent befalni, mindegy, hogy helyi konyha, vagy templom, vagy várrom, vagy festmény…….Mindent akar!
A turista másik változata, aki elmegy a világ másik pontjára, hogy a tengerben áztassa a lábát, olyan üdülőközpontban, amelyet a kedvéért hoztak létre. Teljesen mindegy, hogy melyik országban van, a történelme, kultúrája nem érdekli. Az üdülőparadicsomból ki sem mozdul, legfeljebb a környező hegyeket járja. A lényeg, hogy Ott volt, abban az országban.
Az a lelkiség, amely ezekben a turistákban testet ölt, ugyanaz, amellyel az Rzsok a lélek területén tevékenykednek.
A szakrális személy útja kettős: felfelé majd lefelé. Megteszi az utat Istenhez (aki most legyen itt a legmélyebb tartalom és lényeg szimbóluma), majd visszatér a világba, és a magával hozott fényt, tudást, szellemet ötvözni akarja az élettel. Fentről lefelé. Bentről kifelé. Megszenteli a dolgokat, de nem elvontan, hanem azzal a móddal, ahogyan feléjük fordul. Mivel valós alapokon áll, a megvalósítás nehézségeit minden pillanatban átéli.
A szakrális személy nem azonos azzal a félkegyelmű fantasztával, akit az ezotéria célként lefest: a nyájas, csöpögő, szentimentális, érzelgős, mindenre közhellyel és frázissal válaszoló szeretetteli, mindent toleráló, harmónikus hólyaggal (a hólyagnak csak felülete van, tartalma nincs).
Az ezotéria szentje és idolja a jóságos és mosolygó cukorkaárus a játszótéren.
A szakrális személyben, mivel mindent magához emel, és semmit nem taszít el az emberi létből, a szenvedély, a harag ugyanúgy megnyilatkozik, mint a szeretet és az elfogadás. A széplelkek képzelgése az örökké a szeretettől vigyorgó paprikajancsi.
Az Rzsok a szakrális személlyel ellentétben menekülnek az élettől, a nehézségtől, a kudarctól (tehát nem Istenhez mennek szeretetből-szenvedélyből), álomvilágot teremtenek, ebből a kusza álomból azután visszatérnek, és megpróbálják olyannak látni az életet és a világot, ahogy álmukban elképzelték. Ezt a praktikát hívják bevonzásnak, a gondolat teremtő erejének, és pozitív gondolkodásnak!
Semmi alázat! A széplelkű fantaszta azt akarja, hogy olyan dolgok történjenek vele, olyan legyen a világ körülötte, amilyennek képzeli és akarja. Már régen nem arról van szó, hogy megismerje a világot, megértse, hanem fordítva: a világ váljon olyanná, ami neki jó és kellemes!
Régen a tisztességes fantaszták ültek az elfüggönyözött szobáikban, és az álmaikba menekültek az élet elől. Az ezoterikus fantaszták viszont már kimennek az utcára, és azt hirdetik, hogy ha erősen koncentrálnak, akkor a világ olyan lesz, mint a képzelgéseik. És koncentrálnak. És koncentrálnak…..A tisztességes fantaszta tudta, hogy menekül, hogy szenved a valóságtól, ezért begubózott. Az ezoterikus fantaszta viszont már szakít ezzel a tudással, ő nem beteg, nem mániás, ő teremt és bevonz, és az ő fantazmagóriája a valóság maga…..
Ez nem a megszentelés folyamata. Ez a jelenség megtölti a zártosztályok folyosóit. Ebben nincs világosság, fény, ebben hazugság és tévelygés van, ami végül szükségszerűen elbukik.
Bevonzás, pozitív gondolkodás, teremtő képzelet! Van ezekben az emberekben alázat, félelem? Szégyentelenül és kétely nélkül befolyásolni akarják a világot a maguk számára, ám az a kérdés meg sem érinti őket, hogy van-e joguk hozzá! Arról nem hallottak, hogy a mágikus aktivitás is karmát eredményez. Fel sem ötlik bennük semmi ilyesmi! Még az sem vetődik fel bennük, hogy igazi, mély tudás és tiszta lélek nélkül van-e alapjuk a valóságot befolyásolni! Odáig pedig végképp nem jutnak el, hogy a tetteiknek mi lehet a következménye hosszú távon! Semmi sem számít, ha az ő boldogságuk a tét! Nincs itt se lélek, se szellem, csak mohó és sötét önzés!
Nem az a lényeg, nem az a kérdés, hogy van-e lélekvándorlás, van-e karma, van-e mágia, van-e bevonzás. A lényeg az a mód, ahogy ezekhez a kérdésekhez valaki nyúl.
Az Rzsok a sötétség útját járják. Teljesen egyértelmű, hogy a tevékenységük nem az éberséget fokozza, hanem a káoszt és az egyéni önkényt növeli. Írásaik, szavaik, gondolataik nem megvilágítják a lényeget, nem feltárnak, hanem bódítanak, kapaszkodót nyújtanak, és semmiben nem különböznek az italtól, drogtól……és ők sem különböznek azoktól, akik pótszerekre szorulnak ahhoz, hogy elviseljék az életüket.
Nincs itt a türelem és a megértés ideje. Meg kell védeni a templomot a betörő és fosztogató gyermekektől.
Halottak között
2009 július 9. | Szerző: Fülöp
A megújulás, a fejlődő élet záloga, hogy a halott emberek, eszmék, sejtek, átadják helyüket a jövőnek, az újnak.
Minden társadalom és közösség megreked, ahol a halottak nem állnak félre, hanem konokul úgy tesznek, mintha élnének, és még mindig birtokolnák a jövőformálás képességét, pedig már a jelennel sincsen igazi kapcsolatuk.
Azt gondolom, hogy a halottak is akkor őrizhetik meg az irántuk érzett tiszteletet, és a méltóságukat, ha időben meghalnak, vagyis visszavonulnak, önkéntes passzivitást vállalnak.
Szülők, politikusok, vezetők, emberek feladata felismerni, hogy mikor kell félreállniuk, mikor haltak meg, mikor lettek a jövő embereiből a múlt árnyai.
Minden élőt óvok attól, hogy a múlt árnyaival kösse össze az életét. Ha a szülők nem képesek belátni, hogy már meghaltak, és nem tudnak érvényes dolgokat mondani, akkor tekintsünk rájuk halottként, akiknek még jár az állkapcsuk, még kapaszkodnak az életbe, de már semmi értelme annak, amit mondanak.
Egyre mélyebb bölcsességet érzek abban, amikor az öreget, aki már nem tudott a család életéhez hozzájárulni, kivitték az erdőbe, vagy jobb esetben maga ment el meghalni a barlangba (kénköves gáz párolgott a földből).
Ez nem a taigetosz eszménye, nem az életképtelenek leszórása a szakadékba, még csak nem is tiszteletlenség. Aki már meghalt lelki, szellemi, érzelmi értelemben, az vonja le a konzekvenciát, ismerje fel a helyzetét!
Várom a megkövezést………..
Oldal ajánlása emailben
X