Királyok és királynők között élünk

2008 november 27. | Szerző: Fülöp |

 

“Én például nagyon kevés nőt (férfit) tisztelek. Miért tisztelnék bárkit is, aki például nekem még semmit sem bizonyított?” (Gábor) 

Az idézet önmagáért beszél. Önhitt és arrogáns. Mégis érdemes foglalkozni vele, mert egy általános szemléletmódot tükröz.

Két pillére van, és mindkettő téves (enyhén szólva): az egyik, hogy a tiszteletért küzdeni kell, jutalomként adják, a másik, hogy neki semmi feladata sincs ezzel kapcsolatban, csak ül a trónuson, és értékeli a jelölteket.

Létezik az a fajta tisztelet, amit a teljesítmény szokott kiváltani, de ha csak azokat tisztelnénk, akik letesznek valamit az asztalra, akkor igencsak kiveszne a másik megbecsülése a világból.

Az élet sajátossága, hogy nem mindig várja el az egész ember tiszteletét. Például az eladó tisztelheti a vevőt, bár amúgy semmit nem tud róla. Természetesen gyakran tapasztaljuk, milyen az, amikor hiányzik a tisztelet, és olyan is a kiszolgálás. A Gábor félék ilyenkor szoktak arénázni, pedig hogy meglepődnének, ha válaszul az eladó a saját mondatukat vágná a fejükhöz. Mert ehhez a mentalitáshoz ez is hozzátartozik: ÉN senkit nem tisztelek, de engem mindenki tiszteljen!

Amikor érdeklődve fordulok a másikhoz, és próbálom megérteni a szempontjait, illetve elfogadni, hogy másként látja ugyanazt, amit én, akkor szintén tiszteletet tanusítók iránta. Pedig lehet, hogy nem ismerem, vagy alig.

Óriási tévedés, amikor valaki azt várja, hogy neki bizonyítsanak. Nagyon sok emberi kapcsolat siklik ki ezen a hozzáálláson. Ugyanis nem a másiknak kell bizonyítania, hanem nekem kell nyitottnak lennem, érdeklődőnek, hogy miközben felfedezem a másik embert, esélyt adjak rá, hogy megszeressem, hogy tisztelhessem.

Nagyon sok blogban azt látom, hogy az emberek azt várják a randevútól, hogy elvarázsolja őket. Azt nem olvasom, hogy ők akarják elvarázsolni a másik embert. Azt nem olvasom, hogy érdeklődőek, kíváncsiak. Hogy a találkozást felfedezésnek tartják. Ehelyett királyok és királynők ülnek unottan a trónuson, és várják a herceget, aki ajándékaival elkápráztatja őket.

A legjobb kapcsolatok nem feltétlenül varázsból születnek. Hanem abból, hogy időt adunk a másiknak. Hogy összecsiszolódunk. Hogy kölcsönösen lépéseket teszünk egymás felé. Ami olykor erőfeszítéssel jár.

Lehet, hogy botrányosat fogok mondani: nem a másik feladata, hogy kivívja a mi szeretetünket, tiszteletünket. Legalább annyira nekünk is dolgoznunk kell rajta.

A család tág terepe az egymás mellett élésnek. Amikor természetesnek vesszük a többieket, némileg közönyösek vagyunk irántuk, ehhez még társul a sok kölcsönös sérelem távoltartó ereje. Éppen ezért volt számomra meghatározó egy családhoz kötődő élmény.

A nagymamámnál voltam. Az ő léte is természetes volt a számomra, nem inspirált arra, hogy felfedezzem, megismerjem, figyeljek a rezdüléseire. Minden régi kapcsolatot fenyeget ez a fajta közöny, a megszokásba való belesüppedés. A nagymamám mosogatott. Én ültem a konyhaasztalnál, és elkezdtem figyelni. Amikor az emberek elmélyülten csinálnak valamit, megfeledkezve magukról, akkor valahogy kisimul az arcuk, szinte mezítelenné válnak, elveszítve maszkjaikat. Láttam (ez fontos: láttam, és nem néztem) a nagymamát, és ekkor láttam meg (megfeledkezve magamról, a hozzá fűződő viszonyomról), hogy mennyire törékeny, emberi, szép.

Ekkor éledt fel bennem egy óvó szeretet, tisztelet.

Ekkor értettem meg, hogy akármit tehet a másik ember az én tiszteletemért, ha én elutasító vagyok vele szemben. És az olyan tisztelet, ami nem az egész emberre irányul, csak egy részére, csak arra, hogy szép, okos, sikeres, gazdag, erős, az törékeny tisztelet, és múlandó. Ezért siklik ki minden házasság, amelyben az álmok hercegéhez megy valaki, vagy az álmok hercegnőjét veszi el másvalaki. Mert hamis érzésen alapul.