A teljesség kedvéért

2009 július 18. | Szerző: Fülöp |

Elöljáróban nagyon fontosnak tartok valamit elmondani: a blogomat nem azért hoztam létre, amiért sokan, hogy a magánéletemet kitárgyaljam.

Egy olyan közegben és világban, ahol jellemtelen emberek vannak, ez hatalmas kockázatot is jelenthet.

Éppen ezért az utalásszerűen kifejtett történést, hogy milyen törést szenvedett a kapcsolatom, bővebben semmiképpen nem szeretném kifejteni, mint ahogy azt sem, hogy mi az ügy lefolyása, végkifejlete. Nem ezért vagyok itt.

A jóakaratú hozzászólásokat értékelem (a rosszakaratúakkal meg nincs dolgom, a kristálygömbjükből úgyis jobban ismerik az életemet, mint én magam), amelyek arról kívánnak meggyőzni, hogy egy ilyen miatt szakítani, szóval nem kár érte, de mégis óvnék mindenkit attól, hogy egy pár mondatban elejtett közlésből érteni véljen egy egész kapcsolatot, annak minden értékével és nehézségével, és egy döntést sem lehet megítélni az összefüggések és előzmények ismerete nélkül.

Annyit azonban nagyon fontosnak érzek felfedni, és ezt is csak a saját oldalamról, hogy hazudni, vagy a hazugság látszatába keveredni, az lényegében ugyanaz. Döbbenetes érzés belecsöppenni abba, hogy az ember szava leértékelődik, a belé vetett bizalom meginog, és már az igazság kimondása is magyarázkodásnak hat. Érezni azt, hogy az addigi ív megtörik, és a rólam kialakult kép csorbát szenved, amit legfeljebb a szeretet megbocsátása gyógyít be, de ami egyszer elveszett, az visszahozhatatlan. 

Sokan úgy értik a szavaimat, mintha a lány féltékenységből (=ez amúgysem igaz) és kiábrándulásból szakított volna. Az senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezekután esetleg én (is) szakítottam?

Eszményítem a szamurájokat, akiknek a becsületük a legfontosabb, és ha azt elveszítik, akkor elveszítik az arcukat – és jöhet a harakiri. Én nem vagyok Weekthor, akinél az eszmények pusztán szavak és életérzések, ezért amit leírok, azt igyekszem megélni is, beépíteni a személyiségembe, a gondolkodásomba. A becsületről alkotott fogalmamba az is beletartozik, hogy annak szellemében éljek, amit írok, és számonkérjem magamon a be nem váltott és be nem tartott törvényeket.

Azt a nőt, aki képes szakítani, de nem féltékenységből, hanem felismerve a bizalomvesztés súlyát, azt én szeretni és tisztelni tudom. Az általam szeretett Nő pedig értékes, intelligens és mélyérzésű ember, akinek soha nem vonnám kétségbe az érettségét, komolyságát, méltóságát.

Nem megszólni kell érte, hanem becsülni, főleg egy olyan világban, ahol gyakran vagy lábtörlőt csinálnak magukból az emberek, vagy hazugságban élnek, vagy puszta önzésből hoznak döntéseket, és dobnak el másokat. Egy ilyen világban egy ilyen döntés példát kellene hogy mutasson!

Akik megítélik a kapcsolatomat, és benne bármelyik szereplőt, azok engem bántanak, az én választásomat, az én döntésemet, az én szerelmemet. Mindezt pedig úgy, hogy valójában nem ismerik az összefüggéseket.

A jószándékot értékelem, de úgy érzem, hogy senki nem tud annyit, hogy érdemben hozzá tudjon szólni.