Köszöntő

2009 július 17. | Szerző: Fülöp |

 Az elmúlt időt munkám kötetlenségének köszönhetően gondolkodással tölthettem, és sokat fejlődtem, sokat erősödtem. Mindig hálásnak kell lenni a negatív tapasztalatokért is, mert azokon keresztül is az Igazság tárja fel az arcát. 

Azt gondolom, hogy a jóra-helyesre törekvés sohasem feledkezhet meg arról a világról, ami körülveszi.

Ha a jóra-helyesre törekvés elszakad a valóságtól, akkor fantazmagóriává változik, és előbb-utóbb belefut a pofonba.

Ha valaki csak az adott világ realitásait veszi figyelembe, az nem törekedhet a jóra és helyesre, mert a cinizmus, a hitetlenség lesz úrrá rajta.

A kettő egyensúlyára kell törekedni ahhoz, hogy az álmokat meg is tudjuk valósítani. A realitás és az eszmeiség ötvözése örökös harcot fog jelenteni, mert mindig ott lebeg a veszély, hogy az ember átbillen a határon, és vagy túl realista, vagy túl idealista lesz.

Akik félnek a kockázattól, azok a két végletbe menekülnek, a hitetlenségbe vagy az idealizmusba.

Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy a kocsmában lehet sportszerűen verekedni. Hibáztam, amikor elkeseredtem azon, hogy a kocsmában nem tartják be a szabályokat. Bűnt követtem el, amikor kocsmatündéreket egyenrangú partnernek tartottam.

A korábbi gyakorlatomat fél szívvel végeztem, bizonytalanul. Ott lebegett a lelkemben a kétség, hogy jogom van-e kimondani a kellemetlen igazságot, megbánthatok-e embereket, és helyes-e, ha törlöm a perlekedőket.

Amikor ilyen kétségek vannak egy emberben, az csak azt jelenti, hogy nem hisz eléggé az igazában, a tapasztalatában, a tudásában.

Nietzsche írja valahol, hogy a mai világban már nincsen meg a bátorság az erősekben a távolságtartás pátoszához. Hogy az idióták egyenlősdije azt jelenti, hogy az okosnak úgy kell beszélnie magáról, mint ha ő is idióta lenne, nehogy megbántsa a többieket.

Ennek vége. A mai naptól annak a képmutatásnak, amit eddig folytattam, vége. Nem vagyok hajlandó úgy viselkedni, mintha egy lennék a sok közül, mintha én is idióta lennék. Nem vagyok hajlandó arra, hogy kocsmatündérekkel és falusi bikákkal folytassak diskurzust úgy, mintha egyenrangúak lennének velem.

Ha az idióta, a moral insanity emberrel egyenrangúként beszélek, azzal nem megtisztelem őt, hanem magamat alacsonyítom le, őt pedig olyan helyre teszem, ahol talán soha nem lesz.

Rengeteg a hiányosságom, félművelt is vagyok, a többszáz kötetes könyvtáramat is hiányosan olvastam el. A jóra törekvésem mellett hiú is vagyok, és végletes, de a többségnél százszor intelligensebb, átgondoltabb, műveltebb, tudatosabb, tapasztaltabb vagyok. A többségnél lelki dolgokban ezerszer többet és jobban tudok.

A nagyobb tudás nem egyenlő a biztos tudással. Az is tudás, ha az ember ismeri a dilemmákat, a válaszutakat, a kockázatokat.

Az idióta nem ismeri ezeket, a kétséget is legfeljebb akkor, ha éppen csalódik a szerelemben, elveszíti a munkáját, és boldogtalan

Általában tudom ítélni, hogy egy ember írása mögött mi van. Meg tudom ítélni, hogy mennyi a puszta szó, és mennyi mögötte a tudás, a tapasztalat.

Nem szeretem a hazugságot, a szerepjátszást, a képmutatást, a fellengzős ürességet, a hamis idealizmust.

Van bennem gyűlölet, megvetés, nagylelkűség és erő – mert Valaki vagyok, a Valaki pedig általában irritálja az emberek egy bizonyos csoportját. Ez az irritáció végigkísért az életemen. Innentől az leszek, aki felvállalja, hogy Valaki. Valaki, aki jobban tud, jobban lát, és több………..

Vadmacs elvezetett erre az útra. A hitvány emberekkel történő találkozás mindig ráébreszti az embert a saját értékeire, rádöbben arra, hogy ő micsoda nem. Belenézni a mélységbe sötétségébe kontrasztot teremt.

Itt vagyok, itt leszek, és nincs kegyelem, és nincs megalkuvás.