– Hölderlin ist Ihnen unbekannt? – kérdezte Dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
– Ki volt az? – kérdezte a német őr.
– Aki a Hyperiont írta – magyarázta Dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
– Kik ezek? – kérdezte az őr.
– Költők – mondta Dr. K. H. G.
– Schiller nevét sem ismeri?
– De ismerem – mondta a német őr.
– És Rilkét?
– Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte Dr. K. H. G.-t.
A múltkor Hegedűs D. Géza olvasta fel a maga patetikus, kifinomult módján. A felolvasás után a stúdióban ünnepélyes csend. Az értelmiségi műsorvezető, és a művész egyetértő és értő hallgatásba burkolózott.
Tisztelettel adóztak a rövid novella velős üzenete iránt, miközben megmerítkeztek közös világlátásukban.
Én is hallgattam, ugyancsak döbbenettel, csak az én döbbenetem a viszolygás döbbenete volt, nem az egyetértő világfájdalomé.
Hölderlin. Schiller. Heine. Rilke.
A tudatlan őr szégyenében lelövi a művelt doktort.