Az Rzso-jelenség

2009 július 3. | Szerző: Fülöp |

Két, egymást kiegészítő mottóval szeretném az írást kezdeni, amely nem egy konkrét személyről szól valójában, hanem egy tömegjelenségről, amelynek nevezett csupán egy képviselője a sokból:

“A Szent Szellem mindent felderít, még Isten mélységeit is.” (Pál apostol)

“Még soha a világon a mai európai embernél az anyagi életbe jobban elmerült lény nem élt, beleszámítva az őserdő vademberét is. Ennek az embernek a kezében a magasrendű eljárások olyan mágikus technikává lesznek, amelynek hatása kiszámíthatatlanul veszedelmes……..E barbár tömeg azonnal a szentélybe akar törni és ezoterizmusra éhezik, pedig még a kezét sem tudja megmosni. Az első lépés a hagyomány felé nem lehet más, mint a tanítványi alázat: mert az embert nem a technika alakítja át, hanem a szellem. Az alkalmazás ideje és módja, ha a szellem arra megérett, s arra szüksége van, önmagától elkövetkezik.” (Hamvas Béla)

A modern ember az anyagi létbe süllyedt. Ez azt jelenti, hogy a lélekről, szellemről, Istenről közvetlen élménye, tapasztalata, tudása nincsen. Van viszont éhsége.

Életéhség: bár látszólag igazra, szépre, jóra szomjazik, a szellemi állapotából fakadóan ezt összekeveri a boldogsággal, a sikerrel, a bódultsággal.

Élete nem valósulhat meg az anyagi lét keretei között, sőt, kudarcot vall, ezért sóvárog.

A sóvárgásához a maga szintjén keres táplálékot, azonban ha a lelkiséghez ilyen módon közelítünk, akkor a lelkiség nem felemeli az embert, hanem az ember lealacsonyítja a lelkiséget. 

Ami nem váltható át a hétköznapok világára, az neki már túl magas, elvont, és érdektelen.

Mivel unatkozik, unja az életét és magát, és tartalomra vágyik, ezért rögtön rábukik arra, amiben szenzácziót, szokatlant lát, ami gyors magyarázatot kínál, de nem a köznapi módon. 

Képzeljük el, hogy a faragatlan és képzetlen kisfiú beront a szépen feldíszített templomba, és kénye kedve szerint elveszi azt, ami tetszik neki. Az oltáron ott van a főhelyen a Könyv, amelyben a tudás nyilatkozik meg. A Könyv az egyetlen, amely maga dísztelen, és kissé kopott, de a templom fő értéke.

A kisfiú ügyet sem vet a Könyvre (valószínűleg még olvasni sem tud), mert még kép sincsen benne, de mindent, ami csillog-villog, ami szép színes és díszes, azt összeszedi, ám valójában még azokat sem tudja értékükön kezelni, amiket összeszed. Nincs érzéke és képzettsége a művészethez, ezért a legremekebb kézműves termékekben sem a tudás és harmónia szépségét csodálja, hanem a színét, fényét, a ragyogását.

Ismert történet, hogy a felfedezők üveggyöngyökkel fizették meg a vadembereket. A vadember mindenütt egyforma: neki gyémánt vagy üveg ugyanaz, mert csak a csillogást látja.

Ez az ezotéria, és ezek az ezoterikusok, és ez az Rzso-jelenség: nincsen egység, nincsen tudás, nincsen gerince az egésznek.

Valamely hagyományban megnyilatkozó egység nem más, mint az a kapocs, ami összeköti a részleteket. Ha belépünk bármely vallás templomába, akkor ott egységes stílussal fogunk találkozni, amely minden elemet egységbe foglal. Az oszlopok, az ablakok, a szobrok, a térrendezés, a képek, stb……..Ezek mind önálló alkotások, amelyeket a templomot létrehozó szellem, gondolat, hit egységbe ötvöz.

Minden mindennel összefügg: a lélekvándorlás, a sors, a megszabadulás, Isten, az élet, az ember, a lét,…………. Ezek a fogalmak nem állhatnak magukban, mert függnek egymástól. Olyanok, mint a templomban az oszlop, az ablak, a tér, az oltár, a kép, a szobor.

Akkor jöhet létre templom, ha van valami, ami összeköti, elrendezi a sokféle elemet. Egységbe foglalja.

Ehelyett mit láthatunk az Rzso-jelenségben?

Szenzációt. Felfedezést. Titkokat. Üveggyöngyöket. Magyarázatokat. Babonákat. Hiedelmeket. Varázsigéket. Jelszavakat. Megható gondolatokat (nem kell, hogy igaz és valós legyen, ha már megható, az jó) – és mindezt anélkül, hogy bármi mélyebb tartalom összefogná ezeket.

Az életét szürkének és unalmasnak érző európai ember, aki éhezik valami lelkiségre, hiánytól szenved a saját életében, és amúgy is labilis a személyisége, hinni szeretne. De miben is szeretne valójában hinni? Önmagában.

Mivel nincs belső élete, ezért a csillogás vonzza. A szép mondatok, a harmóniát igérő jelszavak, a felületes filozófiák. Az ezotériában is csak azt a lehetőséget látja, hogy boldogabb és sikeresebb legyen.

A lelkiség alatt azt érti, hogy attól majd boldogabb lesz. Számára a lelkiség a boldogabb élet újta. Ennyit ért és érez az egészből.

Nincs kapcsolata a valósággal (sem az őt körülvevővel, sem a benne mélyen elrejtőzővel), ezért hitének elemei irreálisak, és még csak nem is szépek, hanem giccsesek.

Az egész tudása kimerül a sokféle könyvből, valláspótlékból összeollózott frázisokkal, mondatokkal. Nem tudja elválasztani a valótlant és a valóságosat. Az igazat és a hamist.

Az alapján válogat, hogy mi van rá hatással. Leginkább persze az érzelmi síkján, a gyomor szintjén. Amit pozitívnak érez, azt rögtön elfogadja, amiben negatívumot lát, azt elveti – ez a módszere a megkülönböztetésre. És így jön létre széplelkek világa, amelyben nincsen negatívum, mert az a rosszak rossza.

Nincs egység, nincs tudás, csak színes kövecskék, innen-onnan elvett díszek, babonák, hiedelmek.

Nem a tudatlanság, és a gondolkodás alacsony szintje a bántó. Hanem a szellem vaksága és szendergése. Az a mohó esetlenség, és tisztátalanság, ahogy a templomba beront.  

Az európai turista mintapéldánya. Nem tudja mit is kell néznie, de azt tudja, hogy néznie kell valamit. Néz, de nem lát. Hazamegy, és lelkesen elmeséli, mi mindent nézett meg. Semmi hozzáértés, semmi elmélyülés, csak a gyűjtőszenvedély. Látvány, híresség, nevezetesség, csillogás, sznobizmus, rohanás egyik helyről a másikra. Mindent befalni, mindegy, hogy helyi konyha, vagy templom, vagy várrom, vagy festmény…….Mindent akar!

A turista másik változata, aki elmegy a világ másik pontjára, hogy a tengerben áztassa a lábát, olyan üdülőközpontban, amelyet a kedvéért hoztak létre. Teljesen mindegy, hogy melyik országban van, a történelme, kultúrája nem érdekli. Az üdülőparadicsomból ki sem mozdul, legfeljebb a környező hegyeket járja. A lényeg, hogy Ott volt, abban az országban. 

Az a lelkiség, amely ezekben a turistákban testet ölt, ugyanaz, amellyel az Rzsok a lélek területén tevékenykednek.

A szakrális személy útja kettős: felfelé majd lefelé. Megteszi az utat Istenhez (aki most legyen itt a legmélyebb tartalom és lényeg szimbóluma), majd visszatér a világba, és a magával hozott fényt, tudást, szellemet ötvözni akarja az élettel. Fentről lefelé. Bentről kifelé. Megszenteli a dolgokat, de nem elvontan, hanem azzal a móddal, ahogyan feléjük fordul. Mivel valós alapokon áll, a megvalósítás nehézségeit minden pillanatban átéli.

A szakrális személy nem azonos azzal a félkegyelmű fantasztával, akit az ezotéria célként lefest: a nyájas, csöpögő, szentimentális, érzelgős, mindenre közhellyel és frázissal válaszoló szeretetteli, mindent toleráló, harmónikus hólyaggal (a hólyagnak csak felülete van, tartalma nincs).

Az ezotéria szentje és idolja a jóságos és mosolygó cukorkaárus a játszótéren.

A szakrális személyben, mivel mindent magához emel, és semmit nem taszít el az emberi létből, a szenvedély, a harag ugyanúgy megnyilatkozik, mint a szeretet és az elfogadás. A széplelkek képzelgése az örökké a szeretettől vigyorgó paprikajancsi. 

Az Rzsok a szakrális személlyel ellentétben menekülnek az élettől, a nehézségtől, a kudarctól (tehát nem Istenhez mennek szeretetből-szenvedélyből), álomvilágot teremtenek, ebből a kusza álomból azután visszatérnek, és megpróbálják olyannak látni az életet és a világot, ahogy álmukban elképzelték. Ezt a praktikát hívják bevonzásnak, a gondolat teremtő erejének, és pozitív gondolkodásnak!

Semmi alázat! A széplelkű fantaszta azt akarja, hogy olyan dolgok történjenek vele, olyan legyen a világ körülötte, amilyennek képzeli és akarja. Már régen nem arról van szó, hogy megismerje a világot, megértse, hanem fordítva: a világ váljon olyanná, ami neki jó és kellemes! 

Régen a tisztességes fantaszták ültek az elfüggönyözött szobáikban, és az álmaikba menekültek az élet elől. Az ezoterikus fantaszták viszont már kimennek az utcára, és azt hirdetik, hogy ha erősen koncentrálnak, akkor a világ olyan lesz, mint a képzelgéseik. És koncentrálnak. És koncentrálnak…..A tisztességes fantaszta tudta, hogy menekül, hogy szenved a valóságtól, ezért begubózott. Az ezoterikus fantaszta viszont már szakít ezzel a tudással, ő nem beteg, nem mániás, ő teremt és bevonz, és az ő fantazmagóriája a valóság maga…..

Ez nem a megszentelés folyamata. Ez a jelenség megtölti a zártosztályok folyosóit. Ebben nincs világosság, fény, ebben hazugság és tévelygés van, ami végül szükségszerűen elbukik.

Bevonzás, pozitív gondolkodás, teremtő képzelet! Van ezekben az emberekben alázat, félelem? Szégyentelenül és kétely nélkül befolyásolni akarják a világot a maguk számára, ám az a kérdés meg sem érinti őket, hogy van-e joguk hozzá! Arról nem hallottak, hogy a mágikus aktivitás is karmát eredményez. Fel sem ötlik bennük semmi ilyesmi! Még az sem vetődik fel bennük, hogy igazi, mély tudás és tiszta lélek nélkül van-e alapjuk a valóságot befolyásolni! Odáig pedig végképp nem jutnak el, hogy a tetteiknek mi lehet a következménye hosszú távon! Semmi sem számít, ha az ő boldogságuk a tét! Nincs itt se lélek, se szellem, csak mohó és sötét önzés!

Nem az a lényeg, nem az a kérdés, hogy van-e lélekvándorlás, van-e karma, van-e mágia, van-e bevonzás. A lényeg az a mód, ahogy ezekhez a kérdésekhez valaki nyúl. 

Az Rzsok a sötétség útját járják. Teljesen egyértelmű, hogy a tevékenységük nem az éberséget fokozza, hanem a káoszt és az egyéni önkényt növeli. Írásaik, szavaik, gondolataik nem megvilágítják a lényeget, nem feltárnak, hanem bódítanak, kapaszkodót nyújtanak, és semmiben nem különböznek az italtól, drogtól……és ők sem különböznek azoktól, akik pótszerekre szorulnak ahhoz, hogy elviseljék az életüket. 

Nincs itt a türelem és a megértés ideje. Meg kell védeni a templomot a betörő és fosztogató gyermekektől.