Pacifisták méltatása

2009 május 30. | Szerző: Fülöp |

Pacifizmus nincs háború nélkül. A háborút tágabb értelemben határoznám meg: nem pusztán a csatamezőkön dúló, nemzetek közötti politikai konfliktust sorolván ide, de emberek összeütközését is, még ha az ki is merül a puszta vitában.

A pacifizmusnak három formáját tartom fontosnak kiemelni.

Az első az idegi alapú, a második a jóllakott, a harmadik a képmutató.

– Az idegi alapú pacifista a hétköznapok során nehezen tűri a konfliktust. Minden ilyen szituáció, függetlenül attól, hogy kinek van igaza, megviseli. Nem bírja a feszültséget, ilyenkor gyomorbántalmai vannak, begubózik, és világfájdalmat érez. Általában kitér, nem képes hatékonyan képviselni a saját érdekét sem. Nem bírja a tartós feszültséget, ezért gyorsan behódol.

Az ilyen ember pacifistának vallja magát, pedig számára a béke nem etikai, hanem idegrendszeri kérdés. Ezért az ő pacifizmusa álságos – számára a béke az előnyös állapotot jelenti.

– A jóllakott pacifista ember a kielégült, jóléti társadalom tagja. Nem szenved el igazságtalanságot, elnyomatást, úgy általában nem éli meg jövőtlennek az életét. A háborúval nem nyerhet, csak veszíthet. Elveszítheti kényelmét, nyugalmát, jólétét, házát, munkáját.

Mivel csak a saját szempontját képes megélni, tehát a révbe ért emberét, ezért egyáltalán nem tud azonosulni azokkal, akik az agresszió pártján állnak. Úgy általában ez az embertípus a polgár, aki a szegénynek azt mondja, hogy miért nem megy el dolgozni, a gyarmatsorból felszabadult országoknak felrója, hogy miért nem őrzik meg a kultúrájukat, az iszlám fundamentalistát bolondnak tartja, az áldozatot pedig felelőssé teszi a vele történtekért. Amúgy szentimentális, a híradóban látható szenvedés érzékenyen érinti, de ez számára csak dráma, ami kell az emésztéshez. 

Ez a típusú ember az etikai kérdések iránt csak addig érzékeny, amíg nélkülöznie kell, pozícióharcot folytatva. Mihelyst révbe ér, mihelyst már van mit veszítenie, rögtön pacifista lesz, teljes érzéketlenséget mutatva a kiszolgáltatott és elnyomott ember iránt.

Az ő pacifizmusa önző és jóllakott tespedtségből fakad. Már fontosabb a saját kényelme, mint valami közös igazság érvényesítése – akár háború árán is.

– A képmutató pacifizmus lényegében rokonítható az előzővel. Fennen minden háborút és agressziót elítél, ám a saját szempontjai alapján nem rest kötekedni, verbális vagy fizikai agressziót indítani.

Az ő pacifizmusának lényege, hogy minden konfliktus, aminek mások a szereplői, és minden távoli háború rossz. Kivéve mindent, amiben ő az érintett, netán a főszereplő.

Nem valami korlátoltságból fakad nála mindez. A saját szempontjait minden ember könnyedén átlátja, megérti, azonosul velük. Nem kell erőfeszítést tenni, hogy a saját motivációt és érintettséget mindenki átlássa. Mások sérelmével azonosulni kell, megérteni annak súlyát.

A képmutató pacifizmus azonban nem vallja be, hogy őt mások problémái nem érdeklik, pláne hogy azok miatt ő is konfliktusba keveredjen. Könnyebb békére inteni mindenkit, mint állást foglalni. Könnyebb az ilyen pacifizmus, mint megérteni, hogy mi is történik.

Olykor másokért, mások helyett is küzdeni kell. Ha csak azért nézzük el a másokat ért igazságtalanságot, mert az nem a mi ügyünk, akkor ne várjuk el, hogy értünk is kiálljanak mások. Minden elnyomás alapvetése, hogy az emberek ne szerveződjenek közösséggé, ne álljanak ki egymásért, hanem az önmaguk biztonsága, békéje és épsége érdekében tétlenül szemléljék, ahogy elhurcolják szomszédaikat.

 

Személy szerint én gyűlölöm a pacifizmust. Gyűlölök mindent, ami a kizárólagosság igényével lép fel. A háború/harc nem jó, de olykor szükség van rá. A pacifizmus azonban nem mérlegel, hanem általában elveti az erőszakot. Mert neki az nagyobb botrány, hogy ember ember által hal meg, mint a legnagyobb igazságtalanság, ami esetleg a lelket sorvasztja el. Az igazságtalanság iránti érzéketlenség már maga is tünet. 

Aki a háborút teljesen elveti-elutasítja, az vagy idióta (ez alatt most nem valami agyi problémára utalnék, hanem a gondolkodás végletes eltorzulására, beszűkülésére), vagy képmutató. Több lehetőséget nem ismerek.

A pacifista csak úgy maradhat életben, ha helyette mások vállalják a harcot. Legyen az egy társadalom, ahol vannak bűnöző és garázda egyének, vagy egy nemzetközi színtér, ahol vannak agresszorok, uralomra törő birodalmak. A béke is csak fegyverek árnyékában maradhat fenn. Az, hogy a társadalom egyik fele nem gyilkolja halomra a másikat, az, hogy a harciasabb társadalmak nem indítanak minden órában háborút, nem a pacifizmusnak köszönhető, hanem a folyamatosan fenntartott erőszakszervezeteknek.

Lehet-e etikus, életszerű, megalapozott egy olyan eszme, amelynek tagjai csak úgy maradhatnak életben, ha mások helyettük fegyverkeznek, az ő biztonságukat is garantálva.

Miért hogy szeretetközösségek, amelyek lemondanak minden erőszakról, csak demokráciákban, jogállamokban, jóléti társadalmakban jönnek létre, és maradnak fenn? Úgy látszik, egyetlen szeretethívő pacifistának sem jutna eszébe mondjuk Ugandában szeretetkolostort létrehozni. A pacifista is jobban szeret élni, mások által biztosított békében, elődjei által kivívott szabadságban, ősei által megszerzett hazában, mint vértanúságot szenvedve igazolni, hogy ő mindenáron a békét szereti.

Könnyű pacifistának lenni a biztonságos messzeségből. Könnyű a mindenáron békét szorgalmazni mások rovására. Könnyű kívülmaradni mások sérelméből.

A pacifista bizonyos korok mellékterméke. Nem akarván elvitatni minden igazságát, történelmi összefüggésekben érthető magatartás is lehet, ha mégoly naív is. A XX-ik század történelme a politika globális csődjét mutatja. A pacifista erre válasz – bár rendkívül érvénytelen válasz.