Ami igazán fontos

2009 május 30. | Szerző: Fülöp |

 Az, hogy valaki milyen ékesszóló, hány témához tud hozzászólni, retorikája mennyire fejlett, mindez lényegtelen – ez csupán műveltség.

Ami egy embert a műveltségen túl megmutathat, az a problémafelvetés: hol érez dilemmákat, hol érez válaszkényszert.

Jó válaszokat adni nehéz, olykor lehetetlen. Több az ellentmondás, mint a végső válasz lehetősége – azonban sokkal fontosabb a kettősség, a válaszutak észlelése.

Gyakran éppen művelt embereknél érzem (és egykéknél), hogy teljesen közönyösen állnak a válaszutak előtt, nem éreznek semmiben kettősséget – a műveltségük elfedi a csőlátásukat.

Ahhoz, hogy valamely alternatívát, válaszlehetőséget gondolkodás nélkül elvessünk, érzéketlennek kell lennünk annak igazságához. Mert minden álláspontnak van igazsága, attól függetlenül is, hogy amúgy mennyire téves végkövetkeztetéseiben.

Sokszor látni emberi kapcsolatokban is (házasságokban különösen), politikában is, hogy a felek elvetik, figyelmen kívül hagyják a másik igazát, meg sem kísérlik azt megérteni, mert eleve elutasítóak, lenézőek vele szemben, vagy mert kényelmesebb, mint gondolkodni, kérdezni. Az így félresöpört embertől ráadásul elvárják, hogy belássa a másik “felfénylő igazságát”, behódoljon neki – ellenkező esetben primitív, sanda, elvetemült.

Természetesen ez csak sérelmet szül, és ott, ahol a saját álláspontot csak erőszakkal, ordítva lehet érvényre juttatni, ott, ahol nem képviselni kell, hanem megvédeni, ott már rég nem lehet partnerség, beszélgetés. Ott már csak torz lehet a kommunikáció.

A minősítés eleve olyan pozícióba tolja a másikat, ahol már csak harc lehetséges. A ilyen harc pedig nem más, mint a kölcsönös méltánytalanságok útja.