A döntés lélektana

2009 május 28. | Szerző: Fülöp |

“Ha várunk a többiek beleegyezésére, a bosszúállás sohasem következik be. Az embernek el kell döntenie, hogy egyedül is megteszi, még ha el is esik közben. Aki indulatosan beszél a bosszúállásról, de nem tesz semmit, az képmutató. Az okos emberek szavaikkal őrzik meg hírnevüket a későbbi időkre. Az igazán rendíthetetlen harcos azonban titokban megy el, egy szót sem szól, és meghal. Nem szükséges elérnie a kitűzött célt, akkor is bátor harcos, ha levágják közben. Az ilyen ember éri el leginkább célját. Ez a tanítás bármire alkalmazható.” (Hagakure)

Az idézet a bosszúállásról szól látszólag – valójában azonban a döntés és cselekvés lélektanát ábrázolja a maga letisztult módján. A kommentáron keresztül szeretném kibontani ezt a témát.

“Ha várunk a többiek beleegyezésére, a bosszúállás sohasem következik be.”

Gyakorta megosztjuk másokkal az elképzeléseinket. Tesszük ezt azért, mert támogatást, elismerést, megerősítést várunk. Vagyis nem vagyunk elég eltökéltek, esetleg félelem él bennünk, ezért inkább beszélünk róla. A beszéd már maga is a cselekvés látszata.

A sok beszélgetés a cselekvésről gyengíti a szándékot. Minél alaposabban végiggondoljuk, eltervezzük, felvázoljuk minden lehetséges kimenetelét, annál jobban gyengülhet a tetterő.

Sokan ösztönösen kihasználják ezeket a lelki törvényszerűségeket, mert menekülni akarnak a tényleges döntés és cselekvés felelőssége alól a kibeszélés által. Nem azért beszélnek a terveikről, mert megerősítést várnak, hanem feloldozást akarnak – a döntés kényszere elől akarnak elmenekülni.

Mivel a beszélgetés csak egy pontig helyettesíti a cselekvést, vagyis a beszélgetés egy adott pontján át kellene hogy forduljon tettekbe, ezért az inkább beszélgető-tervezgető emberekre jellemző, hogy újra meg újra ugyanazokat a köröket futják. Mivel nem lépnek a tettek mezejére, barátaikat, társaikat végtelen számú megbeszélésbe vonják be, folyamatosan kivesézve ugyanazt.

Érdekes, hogy a jó baráttól az emberek többsége a hallgatóság szerepét várja el, vagyis azt, hogy segítsen nekik megúszni a cselekvést és a döntést. Az igazi barát nem tűrné el, hogy eszközként használják a gyávaság és bizonytalanság önigazolására.

“Az embernek el kell döntenie, hogy egyedül is megteszi, még ha el is esik közben.”

Csak ez az álláspont alapozza meg az igazi eltökéltséget. Abban a pillanatban, hogy elhatároztuk a cselekvést, kitűztük a célt, minden fecsegést és tervezgetést félre kell tenni. Az esélyek méricskélését pedig fel kell adni. Cselekedni csak teljes szívvel és odaadással lehet. Aki félti magát, aki folyton az esélyeket méricskéli, és a legoptimálisabb döntésnek azt tartja, hogy minél kisebb veszteséggel kerülhessen ki a helyzetből, az a gyávaság és tétlenség ösvényét tapodja.

“Aki indulatosan beszél a bosszúállásról, de nem tesz semmit, az képmutató. Az okos emberek szavaikkal őrzik meg hírnevüket a későbbi időkre.”

Itt már nem is a gyengeségről van szó, hanem a szájhősködésről. Amikor az ember tudatosan használja a beszédet arra, hogy másokból elismerést váltson ki. Ami azonban különös, hogy ez sokszor eredményes. A fellengzős, nagyhangú, melldöngető emberek sokakban keltenek pozitív benyomást, bátornak, erősnek tartják őket. Pedig tényleges és éles helyzetekben nem állnak helyt – de a jó marketing, és a szégyentelenség mindent ellensúlyoz.

Különösen férfiakra jellemző mentalitás a nagyhangúság. Sokkal erősebbnek és határozottabbnak mutatják magukat, mint amilyenek ténylegesen. A csoporthoz való tartozásnak egyik kelléke a ritualizált szájhősködés.

“Az igazán rendíthetetlen harcos azonban titokban megy el, egy szót sem szól, és meghal.”

Mindig azt gondoltam, hogy az igazi határozottság, ami mögött tényleges belső erő lakozik, nem tart igényt külső megerősítésre, ünneplő tömegre. Belső tartása irányítja a lépteit, ezért megteszi azt, amit éppen kell, és nem csinál neki reklámot. Miközben a barátok javában a “bosszúállásról” fecsegnek, ő észrevétlenül kiválik a hőzöngők csoportjából, és szó nélkül távozik. Még mindenki beszél, ám ő már meg is cselekedte a helyes dolgot. Nem a szavai, hanem a puszta léte és eltökéltsége szégyeníti meg a többieket. 

Amikor az életben is találkozunk olyan példákkal, amikor valaki megteszi minden további nélkül azt, ami minket félelemmel tölt el, amit egyre csak halogatunk, akkor éppen ezt a szégyenkezést éljük meg. “Így is lehetne!” – és ezt tudjuk, érezzük belül.

“Nem szükséges elérnie a kitűzött célt, akkor is bátor harcos, ha levágják közben.”

Valójában nem az számít, hogy az ember nyer, avagy veszít. Csak az számít, hogy képes megtenni azt, amit helyesnek vél. Van hozzá eltökéltsége, lelkiereje. Nem törődik a lehetséges végeredménnyel, akár a kudarcot is vállalja. A végén úgyis az lesz a döntő, amit a lelkében érez: “mindenek ellenére megtettem”. Ez a valódi győzelem, ennek az érzése. Ebben van példamutatás.

“Az ilyen ember éri el leginkább célját.”

Az ilyen ember éri el leginkább célját – mert a cselekvéshez szükséges lelki erőket birtokolja. Mert képes önállóan dönteni, cselekedni. Mert nem fél a kudarctól, ugyanis tudja, hogy a valódi kudarc a visszarettenés, a halogatás. Ha már tudjuk, mi a helyes döntés, akkor nincs rosszabb, mint egyre csak késleltetni a megfelelő lépést. Akkor minden beszéd hiábavaló.

“Féltek meghalni, ezért belehaltak a félelembe” – Hamvas Béla.

A meghalás jelen esetben önmagunk feladását jelenti. Aki képes önmagát feladni, vagyis lemondani az önmagáért való aggodalomról, az képes cselekedni teljes szívvel.

 

Utóirat

Van az életben olyan szakasz, amikor a már kiépült, megszokott, biztonságot nyújtó keretek szűknek bizonyulnak. Az emberben megszületik a váltásra való igény. A jelenlegi élete fojtogatja. Ahhoz, hogy váltani tudjon, fel kell adnia azt, ami biztos, bár perspektívátlan.

Az új élet szükségképpen ismeretlen, ezért kockázatos. Ekkor derül ki, hogy az eddig kiépített élet biztonsága börtön, amely fogvatart. Túl sok nehézséggel jár a feladása. A nincstelenek gyakran rugalmasabbak, mint a megállapodott emberek. A magántulajdon helyhezkötöttsége béklyó is lehet.

Az elme elkezdi lebeszélni magát, csak a nehézségeket sorolja, míg végül az ember elgyávul, és inkább marad a pocsolyában. Ekkor kellene a lélekben felébrednie a szabadságvágynak. Felismerve a félelem és gúzsba kötöttség rabságát, egyetlen út van: elsöpörve a félelmet, szétzúzni mindent, ami az új élet útjában áll. Vállalva akár azt is, hogy a döntés anyagi veszteséggel jár.

Ez a szabadság. Nem hagyni, hogy a körülmények fogva tartsanak.