A művész és a proletár

2009 május 25. | Szerző: Fülöp |

A művész eszközeit, legyen az ceruza, ecset, papír, fényképező, számítógép, az ipar állítja elő. Szakemberek, szakmunkások, futószalag mellett ügyködő proletárok. A kész termék azután a kereskedelmi láncolaton keresztül jut el az alkotó emberhez.

Tehát ahhoz, hogy a művész meg tudja venni az ecsetet, emberek százainak, ezreinek cseppet sem alkotó tevékenysége szükséges.

Ahhoz, hogy a művész létezni tudjon, munkamegosztásra, vagyis társadalomra van szükség. 

Meg kell termelni a művész helyett az élelmiszert, nehogy éhen pusztuljon. Elő kell állítani az alkotás eszközeit. Meg kell szervezni a kereskedelmet. A gazdaság és oktatás által pedig a társadalmon belül ki kell választódnia a műértőnek és a műgyűjtőnek, akik ismertséghez és profithoz juttatják a művészt.

Elmondhatjuk általánosságban, hogy sem a művész, sem a műértő és műgyűjtő nem vesz részt a termelőmunkában. Van idejük, energiájuk, pénzük és érdeklődésük, hogy esztétikai értelemben befogadókká váljanak akár a legelvontabb mondandó számára is.

A “proletár”, vagyis az a réteg, amelyik a termelésben közvetlenül részt vesz, reggeltől estig dolgozik, családot alapít, és valószínűleg eleve nem kifinomult polgári család sarjaként látta meg a világot, esélyt sem kap arra, hogy a magas művészet élvezője, értője váljék belőle. Viszont nélküle nincsen művészet, nincs gazdaság, tehát mind a művész, mind az elit megszűnik létezni.

Gondolhatnánk, hogy emberi dolog lenne valamiféle hálát és elkötelezettséget érezni azok iránt, akik megteremtik létünk alapjait. Ez nemes gondolat, de bizton állíthatjuk, hogy amikor a művész a köznapi emberre gondol, akit ő emelkedettségében hajlamos kispolgárnak, nyárspolgárnak, tömegnek, prolinak, parasztnak nevezni, akkor semminemű közösségi érzést nem táplál.

Az elit részeként inkább lenéző és közömbös. Úgy érzi, hogy neki semmi dolga az alantas néppel, neki a műértőkhöz, és más művészekhez kell szólnia, és ha netán a nép szintjén alkotna, a néphez szólna, az lealacsonyodás lenne a számára.

Nincs mondandója a tágabb értelemben vett közösséghez. Neki elég, ha a tömeg biztosítja az ő létét, de cserébe nem ad semmit – csak megvalósítja magát mások “tetemén”.

Ismert drámai motívumra utalnék: a parasztnak két fia van. Az egyiket kitaníttatja, és eléri, hogy városi értelmiség legyen belőle. A másikat otthon tartja a gazdaságban. Az otthonmaradó részint irigy, részint sérelmei vannak, mert testvére, akinek a felemelkedését az ő munkája és áldozata is megteremtette, egyre inkább lenéző. Az eltávolodás és elidegenedés szükségszerű. Testvérkonfliktusok sorozata, mígnem a gazdálkodó fivér agyonüti kitanult és idegenbe szakadt testvérét.

Az a dilemma, hogy az ember mit kezdjen a gyökereivel, mi a dolga a közösséggel, van-e még közösség, a tehetség jelent-e felelősséget, nyomokban sincs meg. Mindenki önmegvalósít, mintha légüres térben mozogna, és senki nem számítana rajta kívül.

Tényleg csak ennyi lenne?