A lejtő vége

2009 május 19. | Szerző: Fülöp |

Amikor a kamaszokat magukra hagytuk, akkor már javában elmerültek a deviancia izgalmas mocsarában. Szüleik a tehetetlenség és összeomlás szélén vergődnek, és kínjukban következetlenül csaponganak a büntetés és a hízelgés, lelki ráhatás között..

Pont ez a baj. Elveszítették a kontrollt. Amitől minden szülő fél, az következett be. A helyzettel pedig nem tudnak mit kezdeni. Keveredik bennük a bűntudat, az indulat, és a szülői szeretet.

A bűntudat miatt nem tudnak hatékonyan fellépni, mert kompenzálni akarnak, és nem a gyereket hibáztatják, hanem magukat. Átvállalják a felelősséget. A múlt hibáit és bűneit keresgélik magukban. A gyerek ezt önkéntelenül is érzi, kihasználja: rájátszik, szemrehányásokat tesz, felnagyítja a tényleges sérelmeket.

A bűntudat általában engeszteléssel próbálkozik – márpedig egy lázadó, hazudozó és önző gyerek esetében ez csak olaj a tűzre.

Az indulat büntetne, lekeverne két pofont, örökös szobafogságot vezetne be, vagy legalábbis katonai kollégiumba dugná az engedetlent. Akármennyire meglepő, az indulat olykor még tiszteletet is ébreszt – ugyanis az ifjúkori deviancia mögött nem ritkán a szülői tekintély megrendülése áll.

A szülői szeretet pedig semmivel sem törődve átölelné a rosszcsontot, visszaszívna minden büntetést és feddést, és elmenne közösen kirándulni (a deviáns kamasz álma – kapcsolatépítő kirándulás az érzelgős és lenézett szülővel). Keveredik benne valós érzelem és vágy egyaránt, benne van a feszültségtől és konfliktustól való menekülés úgyszintén.

Egy kamasszal folytatott harc, ugyanúgy, mint bármely háború, idegek harca is. Aki kevésbé bírja a feszültséget, az bedobja a törülközőt, és vége.

A szülői szerepet éppen a szeretet és a bűntudat gyengíti. Hiába találja meg a helyes módot, hiába tilt, büntet, fegyelmez, hiába vezet be új szabályokat, nem képes következetesen végigvinni a saját elhatározását, folyton felenged, folyton engedményeket tesz. A legelső pozitív jelre jutalmaz, visszavon. Ráadásul minden büntetés után bűntudata is van: “nem voltam túl kemény?”, “nem voltam igazságtalan?”, “szegény gyerek most mit érezhet?”….

A gyerek jobb pszichológus, mint a szülő – legalábbis ösztönösen. Nagyon gyorsan tanul, gyorsan kiismeri, hogy mivel manipulálhatja a szülőket.

A szerető és tehetetlen szülő, illetve a kamasz konfliktusa nem egyenrangú felek harca. A szülő van kiszolgáltatott helyzetben, pedig látszólag minden eszköz az ő oldalán van. A perdöntő mégsem a hatalom, az erő, a pénz – hanem a függőség.

A szülő szereti a gyerekét, és a szeretetére áhítozik – tehát függ tőle/rajta. Akármennyire is keménykedik, mégis ott van benne mindig az óhaj, hogy “fiam, inkább szeressük egymást, ne háborúzzunk”. Ezért bármelyik pillanatban kész a békekötésre, az újrakezdésre.

A gyereket azonban ilyesmi nem köti meg. Kamaszként nem érzi, hogy valójában mit jelentenek neki a szülei, még azt is érezheti, hogy gyűlöli őket, és felesleges terhet jelentenek a számára. Ezért az ő oldalán szentimentális célok nincsenek jelen.

Ő a szülői hatalmat és jelenlétet szükséges rosszként éli meg, amit el kell viselni. Nem akarja a szülők szívét meghódítani. Az ő szíve a barátjánál-szerelménél dobog. Az ő elismerésére, szeretetére pályázik. Tőle vár visszajelzést, megerősítést.

Minél ellentétesebbnek látja a választott közössége és a szülei közötti különbséget, annál inkább a szüleit fogja megvetni. A szüleiről mint vesztesekről és hülyékről fog adomázni társainak, akik cserébe (és önként) a sajátjaik balfékségét ecsetelik. Ugyan ki akarna ilyen szülők szeretetéért versengeni? Ez a deviáns kamasz életérzése – tehát a szülő egyenlőtlen küzdelmet folytat, ha a gyerek szeretetéért harcol……

A szülő akkor jár el helyesen, ha a folyamatot nem érzelmileg akarja kezelni. Ha felfogja, hogy itt és most nem a gyerek szívét kell meghódítania, nem barátjává válnia, nem a bűnbocsánatát kell elnyernie. Meg kell értenie, hogy nem versenyezhet a baráttal-barátnővel. Ebben a helyzetben még megértést sem kell tanúsítania, csak fegyelmeznie és kontrollálnia.

A kamasz egy korszakát éli, ami jó esetben olyan, mint a gyerekkori szerelem, egy múló epizód, visszatekintve bolondéria. Úgy is kell tekinteni, mint egy kivédhetetlen természeti jelenséget, egy tájfunt. Tudni kell, hogy milyen intézkedések szükségesek természeti katasztrófa esetén – a károk elkerülhetetlenek, az enyhítésük a szóba jöhető cél.

A szülői szerep maximuma ilyenkor a válságmenedzselés: a helyzetet kezelni kell, nem megoldani. Igen, ellenőrizni kell a gyereket, kontrollálni, eltiltani, elfoglaltságot keresni neki, kötelezettségekkel megterhelni, szükség esetén másik iskolába iratni. Kísérni, kikérdezni, hétvégére elutaztatni a nagymamához.

Ami pedig a legfontosabb: nem érzelegni, hanem szigorú következetességgel fellépni. Sem a kegyetlenkedés, sem az üvöltözés nem célrevezető. A gyermek játszmázásait el kell kerülni, a szülőnek tekintélyt és hatalmat kell sugároznia. A gyereknek éreznie kell, hogy az irányítás a szülőnél van, és azt nem képes visszaszerezni. Próbálkozni fog – hisztivel, manipulációval, szemrehányással, szabotázzsal. De nem szabad felülni. Ha felesleges játszmába megy bele a szülő, ha komolyan veszi a látványcirkuszt, akkor kibillen a szerepéből. Ha a két szülő nem tud együttműködni, és a gyerek valamelyikkel alkalmi szövetséget tud létesíteni a másik ellen, akkor az egész kudarcra van ítélve.

Olykor nem az a fontos, hogy igaza van-e a gyerekkel szemben fellépő szülőnek, hanem az, hogy kiáll-e mellette a társa. Nincs annál rosszabb, mint amikor a gyengébb szülő besurran a gyerekhez, és engeszteli a másik szigorúsága miatt.

El kell tudni különíteni a nevelés, az együttműködés és a fegyelmezés fogalmát. Itt most főleg fegyelmezésre van szükség, a nevelés-okítás nem célravezető. Nevelni ugyanis csak az tud, akinek van tekintélye, hitele, akinek adnak a szavára. Ebben a pillanatban a szülő pont ezekkel nem rendelkezik. Tehát fel kell adnia a szemléletformálás nemes elképzelését, az most nem működik.

Ez állóháború, amely türelmet, kitartást és tudatosságot igényel. Ebben nem lehet igazán győzni, csak ésszerű keretek között tartani a veszteségeket. Az lesz a győztes, aki a végén állva marad……Amennyire látom, tapasztalom, ez általában a gyerek.

(ennyi a teljesség igénye nélkül….)