Siratóasszonyok

2009 május 10. | Szerző: Fülöp |

A női empátiának vannak olyan vadhajtásai, amelyek már kisfiúként is zavartak.

Van olyan elesettség, reménytelenség, amikor az anyáskodó nőnél nagyobb segítség nincsen.

Nem kérdi, hogy mi történt, nem vádaskodik, nem szembesít, nem emleget felelősséget, nem kéri számon a férfias helytállást, csak átölel, simogat és vigaszt nyújt.

Könnyű nőket találni erre a szerepre, és vannak is szélhámos, vagy éppen gyámoltalan férfiak, akik tudatosan-tudattalanul erre játszanak.

Viszont ugyanez a törődés már káros is lehet, mert menedékül szolgál, és mentesít a helytállás felelőssége alól. Nagyon kevés anya képes túllépni a gyengéd és óvó szeretet szintjén, helyettesítve az apa férfias szellemét – a fiát eképpen önállóságra és büszke kiállásra okítva.

Az ember nem csak vigaszra szomjazik, hanem igazságra is. Az istenítélet eszméjében éppen az a felemelő és szép, hogy az igazság és önismeret rendkívül magas szintjét kínálja. A végén az ember megismerheti, hogy mennyit is ért, ki is volt, és mivé is kellett volna válnia. 

Ezt a tudást a női empátia és anyáskodás hajlamos lenne elfedni és feleslegessé tenni. A szeretet mocsár is lehet. Hát még ha képes lenne valóban feltétlenné válni!

Nincs rombolóbb a feltétlen szeretetnél. Pontosabban nem is lenne rombolóbb, ha megvalósulhatna. Valójában menekülésre késztetné az embert, miközben látszólag sórávog utána. Az ember azonban már csak ilyen – az önpusztítás kellemetes formáira áhítozik.

http://www.youtube.com/watch?v=_2LLVJBVufM