A kritika lélektana

2008 október 30. | Szerző: Fülöp |

 

Valójában a kritika tág fogalom, és tapasztalatom szerint gyakorta rosszul értelmezik a műfaját, ezért rosszul is használják. Mindig ámulok-bámulok, amikor azt látom, hogyan szólnak egymáshoz emberek, akár szándékosan, akár akaratlanul. A csodálkozásomat fokozza, amikor a reagálásokat látom. Bámulatom és csodálkozásom azonban nem képmutató: magam is rengeteg hibát követek el, amiket már másként tennék akár öt perc múlva is. A tisztázás igényével jött létre az alábbi gondolatsor……

A kritika célja a sértéstől-bántástól a segítő hozzászólásig széles skálán mozog. A cél feltárása megkönnyítheti, hogy a kritikát a helyi értékén kezeljük, és eldönthessük, hogy reagálunk-e rá, vagy figyelmen kívül hagyjuk.

A kritika alja a sértegetés, a gúny szintjén található. Jómagam ezt már nem is kritikának nevezném, hanem a leplezetlen ellenszenv támadásának. Természetesen maga az elkövető előszeretettel álcázza kritikának a fellépését, de ez többnyire ügyetlen hazugság.

Általában elmondható róla, hogy otromba, ügyetlen, stílustalan. Legtöbbször minősítgetésből áll, ami ugyebár elég könnyű műfaj, bárki űzheti egész pici korától kezdve. A buta gúnyolhatja az okost, a csúnya pocskondiázhatja a szépet, és a gúny révén látszólag fölé emelkedhet.

Érdekes módon, amilyen erőtlen stílusában, szellemében, annyira ellensúlyozhatja ezen fogyatékosságát egy pszichológiai törvényszerűség. Minden emberben él az elfogadás igénye, és a visszautasítástól való félelem. A nyílt, otromba támadás megbukik szavaiban, ám leplezetlen ellenszenvével pont itt érintheti meg az embert.

Természetesen, mint minden kívülről jövő üzenetnek, ennek is az határozza meg az erejét, hogy kitől érkezik. Egészen fájó lehet attól, akinek éppen szeretetét akarom elnyerni, míg javarészt közömbös lehet egy idegentől, és egészen hatástalan egy lenézett személytől.

Ha a kritika valódi szándéka, oka lelepleződik, akkor erejét veszíti. Például, amennyiben látszik, hogy az ellenszenv mögött engesztelhetetlen irigység lappang, akkor értelemszerűen inkább sajnálat ébredhet a megtámadottban a támadó iránt, mintsem sértettség.

Minden kritika, amely mögött negatív érzések húzódnak, sokkal sebezhetőbbé teszik a kritikust, mint azt az embert, akit kritizálnak. Mert a kritikus érzelmeivel, érdekeivel van benne a cselekvésében. Nem közömbös számára, hogyan fogadják a megnyilatkozását. Ha nem éri el a célját, sőt, ha úgy érzi, hogy hatástalan a támadása, éppen a saját önbecsülésében keletkezik kár. A semmibe vett, hatástalan kritika ugyanis pont a kritikussal teszi azt, amit ő akart a másik emberrel: megalázza.

Természetesen a sértésnek is megvan a maga művészete. Ezt is lehet kocsmai szinten, és magas fokon űzni. A sértésnek a nők a virtuóz mesterei. Egy férfi sohasem fog tudni olyan rejtett, finom, gyilkos célzást elejteni, mint a nő. Egy férfi sohasem fog úgy ráérezni a másik sebezhetőségére, mint egy nő. Ha összehasonlítjuk a nő és a férfi stílusát, akkor a nő szakképzett orvgyilkos, a férfi pedig kocsmai verekedő, aki össze-vissza hadonászik, és az a taktikája, hogy talán tízből egyszer csak bevisz egy találatot.

Természetesen, mint a nők esetében felvillant, a sértő kritikát is lehet, mint általában bármi mást, magas szinten űzni. A hatásos sértésről elmondható, hogy jól időzített, jól becsomagolt, van stílusa, érzékeny pontot vesz célba, hűvös, elegáns, kimért. Nem szabad elfogultságot mutatnia. Ha nyíltan kimutatja ellenszenvét, az tompítja a sértést, és minél inkább kimutatja, annál inkább. A legelegánsabb sértést dicséretbe csomagolják, a dicséretnek ilyenkor az a funkciója, hogy az ellenszenvet álcázza, elhitesse az áldozattal, hogy amit hall, az elfogulatlan kritika, és a dicséret, elismerés eképpen még fokozza is a robbanás erejét.

A sértő kritikánál egy fokkal fentebb található a kötözködésből fakadó. A kötözködés általában egyfajta kihívás, provokáció. Tiszta formájában hiányzik belőle a megsemmisítés, a megalázás szándéka. Csupán vitát akar, fel akarja kavarni az állóvizet, fel akarja hívni magára a figyelmet, bizonyítani akar. Eszközt keres ahhoz, hogy vagy fölényét, kiválóságát bizonyítsa, vagy behódolásra késztesse a másik embert. Abból látszik, hogy nincs mögötte olyasféle szándék, mint a sértés mögött, hogy amennyiben célját eléri, és a másik behódol, baráti, szívélyes viszony is kialakulhat.

A kritikai műfaj legalja után a tág középmezőny következik. Itt nem húzódik meg a bántás szándéka a háttérben, itt jól-rosszul megfogalmazott kritikai észrevételeket találhatunk. Ezek szóvá tesznek valamit, amit ők maguk negatívnak látnak, és fel akarják hívni a figyelmet a vélt vagy valós hibára, fogyatékosságra.

A középmezőny esetében mindig a szubjektivizmus, az egyéni látásmód dominál. Ez a fajta kritika ritkán törekszik átfogó látásra. Elmondja, hogy neki ez meg ez nem tetszik, nem ért vele egyet, hibának találja. A problémát nem helyezi távlatokba. Általában praktikus, köznapi megfontolások vezérlik.

Mivel egyéni megközelítés, nem vizsgálja, hogy amit kifogásol, az általános értelemben jó vagy rossz, csak az érdekli, hogy szerinte rossz.

A kritika  csúcsa a szakmai, objektív kritika, vagy a bölcs ember látásmódja. Ebből a kritikából szinte teljesen hiányzik a kritikus személyes lénye. Higgadtság, tapasztalat, elfogulatlanság jellemzi. Általában több nézőpontból is képes elemezni a dolgokat, és gyengéd tükröt tart az ember elé, megvilágosítva előtte is a pillanatnyi helyzetét.

Felhívja a figyelmet valamely hibára, fogyatékosságra, de teszi ezt úgy, olyan stílusban, hogy a hallgató megérzi mögötte a mélységet, és nem sértve érzi magát. Nem is nevezném kritikának. A kritika mindig meg akarja mondani, hogy mi a rossz, és önkéntelenül sugallja, hogy mi a jó, mit kell elérni. Ez a fajta kritika viszont jellemzőbben inkább utakat mutat, elmondja, hogy merre mi található, és rábízza az emberre a döntést, a belátást. Nem akar meggyőzni. Csak megmutat. Ha nem fogadják el, vállat vonnak, nem értik, akkor, mivel a másik ember tiszteletéből fakad, visszahúzódik, és ejti a kérdést. Ő elmondta, és ezzel pillanatnyi felelőssége megszűnt.

Akik már elértek valamit, azoknak nincs szükségük arra, hogy agresszív stílussal hívják fel magukra a figyelmet. Az ember súlya megjelenik szavaiban, és ez automatikusan tekintélyt is teremt a számára, pedig azt ő nem követeli meg, és nem akarja rákényszeríteni másokra. Ez benne a komolyság, ami a már megtett életút gyümölcse. Így lehet megkülönböztetni attól, aki harsány, követelődző.

 

A kritika helyes kezelése: amennyiben be tudjuk azonosítani, hogy mi hozza létre a kritikai megnyilatkozást, eldönthetjük, hogy mit kezdünk vele.

Hibának kell tartani, ha valaki a sértésre érvekkel akar válaszolni, mert ugyan feldühíti ezzel a sértegetőt, ám pont ezzel kikényszeríti a további agressziót.

Sértésre sértéssel válaszolni pedig legfeljebb az ember lelkének tesz jót, ám szintén semmi értelme, csupán azonos szintre kerül támadó és megtámadott, és ez bizony sokáig tartó társasjátékot eredményez, lefelé tartó spirállal.

A sértegetőt leginkább a léggyel lehet azonosítani. Ha nem tudjuk lecsapni, el kell viselni. Keleten lehet látni, hogy az emberek ülnek a kapujuk előtt, és a legyeket sem hajtják el. Végtelen nyugalom. Nálunk pedig ideges csapkodás. Minek?

A kötözködésben megnyilatkozó kihívás elfogadása egyéni vérmérséklet kérdése. Sok értelme nincs, csak akkor élvezetes, ha az ember maga is szereti a küzdelmet, a kakaskodást, és egyáltalán nem célja az értelmes párbeszéd, amelynek van valami konklúziója. Ha két kötözködő egymásba botlik, akkor mindkettő a saját szórakoztatására a végtelenségig tudja vinni a szópárbajt. Itt a vita csak látszat, az érvek csak díszletek.

A köznapi kritika lehet hasznos, önző, segítőkész, korlátolt, erőszakos. Szóval sokféle. Itt nincs általános szabály. Felesleges is. Az ember úgyis legtöbbször csupán meghallgatja a tanácsokat, kritikákat, azután megy a saját feje után. Mégis hasznosnak kell tekinteni, mert az egyik fél megfogalmazza az álláspontját (a tudatosított vélemény, érzés mindig hasznos), a másik pedig dönthet, hogy mihez kezd vele.

A bölcs, illetve szakmai kritika pedig még azt is örömmel töltheti el, aki csupán hallja, de nem címzettje. Mindig jó érzés olyasmivel találkozni, ami önmaga jogán vív ki tiszteletet.

Természetesen ne feledjük el, amit valaki éleslátóan kiemelt: a kritika csakúgy, mint annyi minden megnyilvánulás, az emberi minőséget tükrözi vissza. Nem kell érteni, elfogadni, szeretni a másik embert, de törekedni kell valamiféle méltányos, tisztességes viselkedésre!

Ui:

Akit érdekel, annak szíves figyelmébe ajánlom Cyrano orr-monológját. Egy lovag provokálni akarja, és amolyan férfias egyszerűséggel a képébe vágja, hogy az “orra nagy”. Cyrano erre adott válasza iskolapéldája a sértés művészetének, és annak a kontrasztnak, amely a buta, faragatlan és otromba sértést a kifinomult eleganciától, szellemességtől elválasztja. (Az én szívem is sajog, amikor a nivótlan sértés mögött is kaján önelégültséget látok, pedig a teljesítmény ezt nem indokolná)

http://toredekek.wordpress.com/category/cyrano/